És megint meghalt valaki.
Megint egy ember.
Megint senki sem vállalja érte a felelősséget.
Sebestyén József neve talán soha nem kerül be a történelemkönyvekbe.
De valakinek az apja volt.
Valakinek a fia.
Valakinek a mindene.
És most már csak emlék.
Nem a fronton esett el.
Nem hősként halt meg.
Hanem azért, mert nem akart odamenni.
Nem szabad döntés volt, csak életösztön.
És mégis… ezért halt meg.
Ez nem csak egy újabb strigula.
Nem csak egy újabb statisztika a nyugati lapokban.
Ez egy emberi élet volt.
És mégis, ma Ukrajnában ez számít a legkevesebbet.

A balos véleményvezérek pedig mentegetik a helyzetet. Szerintünk nincs kényszersorozás… De akkor szeretném megkérdezni, hogy azt hogy definiálnátok, hogy ha valakit megvernek, megaláznak, megölnek, csak azért mert nemet mondott a háborúra?

Az ukrán igazságszolgáltatás pedig nem tesz semmit. De nem ez az első eset. Láttunk ilyet 2014-ben is.
Akkor is kegyetlenkedtek… felgyújtották, üldözték a kisebbségeket.
A félelem uralkodott.
És tudjátok, mikor lett belőle ítélet?
2025-ben.
Tizenegy év telt el, mire valaki kimondta:
Bűn volt.
Most is ez van.
Aki ma élni akar, meghalhat érte.
És akiknek fáj, azoknak csak marad a csend.
Vagy az üvöltés, amit senki sem akar meghallani.

Én ma nem tudok hallgatni.
Fáj.
Fáj, hogy ebben a világban egy ember élete ilyen kevésre van becsülve.
És még fájóbb, hogy ezt sokan észre sem akarják venni.
Sokan most is mentegetik.
Megmagyarázzák.
De mondd…
Mivel lehet megmagyarázni egy gyilkosságot, amit el akarnak tussolni?