Pózva.

Sokaknak csak egy ismeretlen szó.
De másoknak: mindent jelent.
Egy utolsó menedéket, amikor már azt érzed, nincs tovább.
Ez nem egy szálloda. Nem egy wellness. Nem egy hely, ahol kipihened magad.
Hanem egy életszakasz azon állomása, ahova akkor visznek, amikor szétestél.
Amikor már nem bírtad tovább.

Oda senki nem vágyik.
Oda nem azért kerül valaki, mert „divat”.
Hanem mert túl sok volt.
Túl sok volt a fájdalom. Túl sok volt a veszteség. Túl sok volt a teher.
Ez nem nevetség tárgya.
Oda kerülhetsz, amikor meghal valaki, akit szerettél, és te csak nézel magad elé, üresen.
Oda kerülhetsz, amikor éveken át cipelsz valamit, amibe belefáradsz.
Amikor már nem tudsz sírni sem.
Csak vagy. Csak létezel.

És akkor jön valaki. Egy politikus. És nevet.
Nevet azokon, akik eljutottak odáig, hogy segítséget kértek.
Azokon, akik inkább meg akartak gyógyulni, mint meghalni.

És én csak ülök, és kérdezem magamtól:
Mi történt ezzel a világgal?
Mikor lett ciki az, hogy valaki meg akarja menteni magát?
Hogy valaki harcol azért, hogy éljen?
Hogy mikor lett ez nevetség tárgya?

Péter, a mentális betegség nem bohóckodás.
Ez nem gyengeség. Nem kifogás. Nem „hiszti”.
Ez valóság.

Ez fáj.
Ez küzdelem.
Ez minden egyes nap egy újabb harc.

És aki ezen nevet, az nem csak érzéketlen.
Az embertelen.
És nem való vezetőnek.
Mert vezetni csak az tud, akinek van szíve.

Azok, akik Pózvára kerülnek, nem nevetségesek.
Ők emberek.
És sokszor érzékenyebbek, őszintébbek, tisztelettudóbbak és gondoskodóbban mint az, aki rajtuk gúnyolódik.