Kedves Apolka, Kincső! Tisztelt Miniszter urak!
Kedves Családtagok, Barátok, Tisztelők, Emlékezők!

Az utolsó pillanatig vártam, de sajnos véglegessé vált, családi körülményeim nem teszik lehetővé, hogy ma itt, a Magyarságkutató Intézetben személyesen is jelen lehessek képviselőtársunk, barátunk, Bajkai István emlékestjén. Lélekben viszont itt vagyok, és Önökkel együtt szomorúan, de nagy tisztelettel és megbecsüléssel gondolok ezekben a percekben István személyére és életművére.

Tisztelt Emlékezők!

Istvánt én a Fideszben ismertem meg akkoriban, amikor egy olyan politikusra, egy olyan vezetőre, egy olyan emberre volt szüksége Erzsébetvárosnak, mint, amilyen Ő volt. Sokan bejelentkeztek az elnökségnél, hogy ők szívesen vállalnák, sokan alkalmasnak is találták önmagukat a feladatra. István viszont saját maga nem nyomult, sőt még inkább vissza is húzódott. Pedig mindenki, még azok is, akik nem neki szorítottak, nem vele voltak, tudták, elismerték, hogy ha valaki, akkor Ő a legalkalmasabb. Bajkai Pistát emberi tulajdonságai, közéleti képességei, múltja, munkája, felkészültsége, elkötelezettsége emelte ki a többiek közül, s ezért lett Ő a körzet országgyűlési képviselője és választókerületi elnöke. Majd hamarosan őt választották meg a Magyar Ökölvívó Szövetség elnökének is abban a reményben, hogy ott a keménykötésűek és acélfejűek között is rendet tud rakni. A Fidesz alapító tagja eddigre már bőven szerzett napi politikai rutint, közösségépítési tapasztalatot, hiszen az előzőekben önkormányzati képviselő, alpolgármester, helyi pártelnök is volt. Tudta, hogy a különböző identitású és indíttatású embereket - hiszen mindannyian elkötelezett hívei az „Isten, haza, család!” jelmondattal leírható nemzeti, konzervatív, polgári hitvallásunknak – összefogásra, együttműködésre, közös cselekvésre kell bírnia. Tisztelte az idősebb és a saját generációját, de pontosan tudta, hogy a fiataloké a jövő, erre késztette őt az 1988-as pártalapítás tapasztalata és emléke is. A fiatalokra támaszkodva építette fel a választókerületi életet, ma is itt van a Fidelitas egyik legaktívabb szervezete.

Egyik fiatal munkatársa, aki ma már velem dolgozik, kérésemre így jellemezte őt:

„Istvánt az édesanyja egyedül nevelte, nagyon szerény körülmények között, onnan küzdötte fel magát. Mindig nagyon sokat jótékonykodott, szívügye volt mások segítése, rengeteg embernek segített. Szerette és tisztelte embertársait. A hit óriási szerepet játszott az életében. A zene szerelmese volt. Szerettem vele együtt dolgozni, szigorú volt, megkövetelte a pontosságot és a precizitást. Óriási lexikális tudással bírt, komoly ember volt. Viszont nagyon jó kedélyű, és mindig szeretett viccelődni. Családja, szeretett felesége, Apolka és imádott kislánya, Kincső aranyozták be az életét. Büszke vagyok és nagyszerű emlékekkel tölt el, hogy ismerhettem és a munkatársa lehettem.”

Hát, lehet ennél többet, jobbat, szebbet mondani róla?

Talán azt még hozzáfűzhetjük, hogy István személyisége és közéleti tevékenysége megtestesítette a latin fides kifejezés valamennyi magyar jelentésváltozatát: hit, bizalom, hűség, becsületesség, megbízhatóság.

Kedves Barátaim!

És végül, szeretnék külön köszönetet mondani Kásler Miklós professzor úrnak, hogy létrehozta ezt a lélekemelő emlékestet. Köszönöm barátomnak, harcostársamnak, Deutsch Tamásnak a szép emlékező gondolatokat, és köszönöm a fellépő művészeknek az Istvánhoz méltó repertoár összeállítását és tolmácsolását!

Kedves István!

Lassan egy éve, hogy magához szólított Teremtőnk a földi pályádról, de Te nem hagytál magunkra bennünket! Maradj velünk továbbra is, segíts nekünk, imádkozzál értünk a Mennyekben, szeretett családodért, politikai közösségünkért, édes hazánkért, a magyar nemzet boldogulásáért!