A gazember

A gazember személyeskedik, hazudozik, fenyegetőzik. Megint.
A gazember árnyékkormányt alakít, beszél, ír, szerepelget. Egyre többet. Felbátorodott, kelleti magát.
A hazug gazember tudja, hogy nincs nála alávalóbb, ezért csak magát kell túlszárnyalnia. Sikerült. Ma is.
A gazember azt hiszi, elfelejtik a gaztetteit, ha azoknál is durvábbakat mond. Téved a gazember.
A bűntudat és szégyenérzet nélkül élni képes gazember csak vállat rándít, ha arra gondol, hogy belehazudott tízmillió magyar szemébe, hogy a honfitársai vérével boríttatta be Budapest utcáit. Veretett, lövetett.
Csak vigyorog, ha eszébe jut, hogy eladósította az országot, kifosztotta az embereket, tönkretette a gazdaságot, majd meghamisította a költségvetés számait.
Csak pökhendi módon legyint arra, hogy elvette a 13. havi nyugdíjat, a 13. havi bért, a családtámogatásokat.
Az alávaló gazember külföldi kézre játszotta a nemzeti vagyont. Meg a sajátjára.
A gazember gyűlöli ezt az országot. Megveti a benne élőket, amiért azok nem felejtik el neki a gaztetteit, és nem engedik a hatalom közelébe újra. Pedig nem felejtik. Pedig nem engedik.
A gazember bosszúra szomjazik egy nemzet ellen. Gyengébb képességűeket fel is használ ehhez. A gazember életveszély a magyarok számára.
A gazember lelkesen támogatja a szankciókat is, pedig tudja, hogy azok megfojtják az országot. Nem lesz kegyelem, azt mondta.
A gazember gazember az országával, a szövetségeseivel, az ellenfeleivel. Mindenkivel.
Meg egyébként is.