Tessék mondani, a kerékbetörés hánykor kezdődik?

Ha erkölcsi győzelemre vágysz, állj néma csöndben, állj rendületlenül a tömegben, gyertyával a kézben, minden áldozatért egy-egy gyertya égjen.

***

Varsóban ömlik a művér, folyik Szergej Andrejev arcán, a stábnak is jut belőle, meg a feleségnek, a csőcselék tombol, miközben táblán hirdeti: minden orosz bűnös. Szerintük az orosz nagykövetnek nincs joga virágot vinni a katonai temetőbe, nincs joga megemlékezni a második világháború ott nyugvó áldozatairól. Az ország, amely Karol Józef Wojtyłat adta a világnak, ma egy orosz diplomata nyilvános megalázásához asszisztál, barátaink rendvédelmi szervei pedig – akarva, akaratlanul, mindegy is – nem akadályozták meg a gyalázatot. Vajon mit szólna ehhez a szent pápa?

A magyar sajtó mínuszos hírként számolt be arról, hogy a varsói orosz nagykövetet támadás érte a győzelem napjára tervezett koszorúzási ünnepségen a varsói szovjet katonai temetőben. Moszkva tiltakozik. Ennyi. Ennyi?

Érteni vélem lengyel barátaink Oroszországhoz fűződő neuralgikus kapcsolatát. Érteni vélem az érzelmeiket is, sőt, együtt érezni is képes vagyok. Sajnos azonban épp az együttérzés, a részvét inflálódik legelőbb az elaljasult horda láttán. Persze mit is várhatunk a csőcseléktől, mit várhatunk a fröccsöntött forradalmároktól, akik az igazi front helyett a látványpékséget választották, 15 perc hírnévért, s akik vélt hőstettüket követően elégedett kaffogással kúsztak vissza odúikba a következő performanszig? Azt hiszik győztek, most aztán jól megmutatták az orosznak, leverve rajta megannyi frusztrációjukat, hamis glóriával a fejükön dicsőülhetnek naggyá; egy másik ember nyilvános megalázásáért. Mert Szergej Andrejevet, a gyűlölt nagykövetet, aki szerint „Lengyelország politikája vezetett a katasztrófához 1939 szeptemberében” megalázták, meggyalázták, megszégyenítették.

Csakhogy Szergej Andrejev szégyene a 15 perc hírnévvel illan is tova, fegyelmezettsége még némi szimpátiarészvétet is termel, ám a csőcselék szégyene a gazdájára ég. Anélkül, hogy ezt az igen tisztelt européer csőcselék észrevenné, mert az igen tisztelt européer csőcselék a manapság oly divatos hisztérikus felforgatáson kívül másra nem képes; csak a romboláshoz ért, a dekonstrukcióhoz.

Ezért hát az igen tisztelt européer csőcselék örökre elveszítette azt, amit úgy hívunk, emberi méltóság, s ráadásul még a gödör első törvényét sem ismeri, pedig az háborús időkben nem volna haszontalan: ha elérted az alját, ne áss tovább!

De kik alkotják ezt a hordát? Ukránok? Lengyelek? Vagy valamely NGO politikai aktivistái? Számít egyáltalán? Számít, ha egy ukrán újságírónő, Iryna Zemliana elismeri, hogy részt vett az atrocitásban, sőt, kifejezetten büszke rá? Nem igazán. Ugyanis nem egyedül volt. A lengyel rendvédelmi szervek pedig annak ellenére sem biztosították a diplomata megemlékezését, hogy a biztonsági szolgálatok jelentései alapján maga az orosz nagykövetség korlátozta minimumra az eseményt, igencsak megkurtítva az eredeti menetrendet.

Olvasgatva a lengyel újságírók és egyéb közszereplők kommentjeit azonban szembesülünk a pőre valósággal, azzal, hogy a baj még nagyobb, mint hittük. Ha lehet egyáltalán fokozni. Mondjuk a baj sajátossága éppen az, hogy amikor azt gondoljuk, már nem lehet rosszabb, folyton kiderül, hogy de, lehet. A lengyelek véleménye ugyanis igaz, megosztott az incidenssel kapcsolatban, a zsigeri reakciók mélyén azonban valamennyi esetben ugyanaz lapul: Szergej Andrejev, az orosz nagykövet egy provokátor, s mert provokált a megemlékezéssel (!), megérdemelte, hogy pofán öntsék vörös festékkel. A többi megalázottról említést sem tesznek. Míg az egyik tábor sallang nélkül, harsányan ünnepli a diplomata öncélú megalázását, a másik tábor pusztán csak azért ítéli el, mert tart a következményektől, a Kreml megtolásától, amelyet esetlegesen a saját diplomatáiknak kell majd elszenvedniük.

És senki, a katolikus Lengyelország egyetlen véleményvezére sem mondja ki Lukács evangéliumának azt az egyszerű tanítását, amely arra kér, hogy „úgy bánjatok másokkal, ahogyan ti is szeretnétek, hogy bánjanak veletek!”

Még ha félre is teszem azt a kulturális minimumot, hogy a háborús ellenség diplomatáját is védelem illeti meg – nem mintha Lengyelország háborúban állna –, akkor sem tudom kiverni a fejemből azt a kényelmetlen gondolatot, hogy senkinek, de tényleg senkinek nincs erkölcsi igénye arra, hogy önmaga miatt ne alázzon meg másokat? Azért, mert ÉN nem vagyok ilyen.

Mert ÉN nem gondolok és mondok olyasmit egy, a második világháborúban szétmarcangolt országról, hogy maga tehet a sorsáról. ÉN nem alacsonyodom Szergej Andrejev szintjére, alá pedig pláne nem süllyedek.

Szóval, bárkik is követték el a támadást, tettük csupán egyetlen jelzővel illethető: kontraproduktív. Nem véletlen, hogy az ukrán vezetés iránti részvétünk jócskán elinflálódott, megdolgoztak érte, a budapesti nagykövetük is. Mégsem öntöttük képen művérrel, nem gyaláztuk meg nyilvánosan. És lengyel testvéreinknek sem kellett volna erre az útra lépniük, mert ez az út csak és kizárólag a morális megsemmisüléshez vezet. Bár visszafordulnának.

Fotó: PAP / Leszek Szymański