Ma eszembe jutott egy régi-régi történet. Nicolae Ceaușescut és feleségét, Elena Ceaușescut 1989. december 25-én végezték ki Romániában egy rögtönzött katonai per után, egy laktanya udvarán.

14 éves voltam akkor, közvetítette a tévé, nem akartam, de láttam.

Gyűlöltük a magyarellenes, kegyelten kommunista diktátort és nagyhatalmú feleségét, akiknek lelkén rengeteg emberélet és gyötrelem száradt, szó szerint élet és halál urai voltak.

A kivégzésük mégsem jelentett elégtételt, semmiféle jó érzés nem volt bennünk, mikor bátyámmal és a szüleimmel láttuk nyomorúságos halálukat. Borzadva kaptuk el tekintetünket a képernyőről, szánalmat éreztünk és irgalommal vegyes megrendülést. Mintha olyat láttunk volna, ami illetlenség is volt, két bűnös embert, aki felett nekünk már nem volt jogunk ítélkezni.

Pedig aljas diktátorokról volt szó, akik a mi rokonságunkat is nyomorgatták. És mégis.

És mit látunk ma a hazánkban 2026-ban, jólétben, biztonságban élve?!

Felhergelt, magukból kizökkentett emberek sokasága vért követel, mintha valami elnyomó rendszerért kellene bosszút állni. Országgyűlési képviselők (nők!) táncolva ünnepelnek bebörtönzéseket, miközben az ország miniszterelnöke kéjes örömmel vezényli a gyűlöletkórust, neofita ellenállóként hergelve korábbi politikai közössége tagjai ellen.

Ha van elszámolnivalója bárkinek, legyen, megvan a jogállami keret hozzá, ám itt rég nem az igazságkeresés, csak a primer politikai haszonszerzés a cél. A nyilvánvaló szándék, hogy egy silány kormányzásról elfordítsanak minél több tekintetet. Ezért a vérgőzös hangulat állandó hevítése, az indulatok folyamatos korbácsolása, a brutálisan túlzó hasonlatok “Maffiáról” és “tarárjárásról”, hangzatos szavak “tisztítótűzről” és “rendszerváltásról”.

És innen a feltüzelt sokaság “röhögő vagy dühös fejeinek” áradata, embereké, akik épp elveszítik emberségüket, akiknek tekintetét elhomályosítja a beléjük módszeresen adagolt gyűlölet.

Szomorú látlelet ez egy korról, ami az árulást és a megtorlást, a bosszút tette meg hősies vonássá, ahol a hűség, az emberség, az irgalom és a kegyelem szitokszavak lettek. Egy korszaké, amelynek főszereplője bilincsekkel és rácsokkal zörget be az emberek - ezért vagy azért - megtört szívén.

Hankó Balázs felesége férjétől búcsúzva ennyit mondott: “bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek!”

Imádkozom én is azokért a honfitársaimért, akik most valamiért a bosszúban lelik meg az önazonosságukat, az életcéljukat, miközben annyi másban találhatnának valódi örömet. Működjön a igazságszolgáltatás, persze, de jókedvet ne a kárörvendésben, mások nyomorúságában keressenek, mert az nagyon sekély és illékony, sőt, lelket ölő elégtétel, tekintsenek inkább előre! Nagy bizalmat kaptak, építsék-szépítsék-gyarapítsák ezt a kis hazát és kényszerítsék is ki a hatalmas felhatalmazást kapott politikusaikon ugyanezt.
Ne pazarolják gyűlöletre energiáikat és a lelküket, mert abból csak egy van és az sokkal értékesebb, többre, szebbre hívatott ennél!