Húsz év telt el 2006 szeptembere óta, de Balatonőszöd szelleme mára visszatérni látszik.

Akkor egy kiszivár(og)tatott hangfelvétellel hullott le a lepel a hatalom gátlástalan cinizmusáról.

A mai kurzus gátlástalansága azonban egyszerre cél és eszköz is. Meg sem próbálja, természeténél fogva nem is tudná elfedni, miközben tudatosan használja is e jellemvonását, mert fülsiketítő hangerejével radikális, az emberek felé ki nem mondott irányváltásokat igyekszik kitakarni.

A választási ígéretek sehol, a változás jelszava mögött pedig egy jól körvonalazható önkényes rendszer bujkál. Dehogy bujkál.

A nyílt színen ássa alá mindazt, amit 1990-ben kivívtak a magyarok.
Nincs politikai vita, csak verbális és jogi lincselés. A tények nem számítanak, a szavak percenként inflálódnak, a hatalmi gőg nem ismer határokat, a hatalom szinte minden mozdulatával a félelem és az elhallgattatás rendszerét építi ki.

A pusztítás a jogállamiság alapintézményeinek lábbal taposásával kezdődött.

A köztársasági elnök és az alkotmánybírák nyílt megfélemlítése, az aktív és passzív választójog szűkítése, a politikai versenytársak kizárása, a nem tetsző médiumok bezárása és eltörlése, újságírók kirúgása, valamint az elmút 16 évhez bármely módon köthetőkkel való leszámolás szelleme mind azt jelzik, hogy a fékek és ellensúlyok helyére az intézményesített megfélemlítés lépett.

A bizalmatlanság légköre és az agresszivitás uralkodott el a munkahelyeken, a közösségekben.

Az embereket igyekeznek elhallgattatni, a valódi kormányzást pedig felváltotta egy végeláthatatlan színházi produkció.

Mindeközben külpolitikai téren teljes a csőd: a nemzeti érdekeket védő, pragmatikus egyensúlyozás helyett feltétel nélkül hódolnak be a jelenlegi brüsszeli elvárásoknak, meggondolatlanul elszigetelik vagy konfrontációba sodorják más nagyhatalmakkal az országunkat. A már vagy tízszer is hazahozott, de a valóságban még mindig meg nem érkező uniós források jelentős része pedig nem a magyar gazdaságot vagy a hazai vállalkozásokat építi majd, hanem nyugati nagyvállalatok zsebébe vándorol vissza.

A közbeszéd lezüllesztése ráadásul most a legfelsőbb szintről érkezik. A gunyoros személyeskedés pedig primitívebb Gyurcsány Ferenc szenvedélyes alpáriságánál. Lehetett vitatkozni a korábbi évek éles hangneméről, de alapvető különbség, hogy most nem egy publicista vagy influenszer lépi át naponta a határokat: maga a miniszterelnök az, aki lekezelő, romboló és minősíthetetlen stílusával mérgezi a nemzet lelkét.

Ilyen sebzett talajra országot építeni aligha lehet.

De a gőg és a hazugság mindig ugyanoda vezet. Őszöd öröksége pontosan arra tanított meg minket, hogy a népét lenéző, becsapó, megfélemlítésre és megtorlásra épülő hatalom előbb-utóbb véget ér.