️ Megújulhat az alsó tagozat - adta hírül a kormányzat.

Megnézve a kék digitális plakátokon forradalmi változásként hirdetett pontokat, őszintén szólva nem pontosan értem, mi is mindebben a nagy megújulás.

Az alsós tanítónénik ugyanis rég alkalmazzák már ezeket a szempontokat.

Legalábbis abban a községi, állami fenntartású általános iskolában, ahol négy gyermekem járta az alsó tagozatot szinte minden elem régóta, organikusan és rugalmasan beültetve a mindennapokba jelen volt.

Elsős gyerekeknek alig adtak leckét, az olvasás alapjainak otthoni gyakorlásán kívül, ami azonban nem mellőzhető, mert húsz-huszonöt kicsi egyszerűen nem tud iskolai keretek között hatékonyan olvasást gyakorolni.

Fontos hangsúlyozni, hogy ebben a korban, az írás-olvasás stabil elsajátítása és a természetes idegrendszeri érési folyamatok következtében nagy ugrásokkal fejlődnek a gyerekek, tehát egy harmadik-negyedik osztályos gyermek már jól terhelhető ésszerű keretek között adott házi feladatokkal és azzal a felelősséggel, hogy van otthoni önálló teendője.

A tanórákat is rugalmasan kezelték már legnagyobb gyermekem idejében is (2010-ben lett elsős) az általam ismert tanítónénik, akik az oviból iskolába kerülő kicsiket sosem ültették 45 percig, hanem játékkal, tantermi és szabadtéri mozgással építettek be pihenőket a koncentrálást igénylő tanulási szakaszok közé. (A tantermekben konkrét játszósarkok voltak már ekkor, mint az oviban.) És persze mindig ők ebédeltek elsőként.

Egy álatalános iskolában, ahol felsősök is vannak amúgy nem életszerű egy párhuzamos csengetési rend, és az azzal jelentősen elcsúszó szünetek sem. Képzeljük el, milyen volna egy hatodikos matekóra, aminek egy jelentős szakaszában egy komplett alsótagozat futkos, zsibong a folyosókon. Nagy feladvány volna egy rutinos tanárnak is fenntartani a lármában a figyelmet.

A gyerekeknek eddig is voltak tematikus napjaik, például egészségnap, aztán volt, hogy elmentek megnézni munkahelyeket (emlékszem, jártak a falu cukrászdájában, egy autószerelő műhelyben stb.) és a váci könyvtárba is tettek látogatást. Persze, lehet tudni, hogy ez mindig nagy többletfelelősséget is jelent a tanítónéniknek, akiknek nem kis kihívás “egy zsák bolha” gyerkőccel közlekedni még egy kisebb településen sem, nemhogy egy forgalmas városban.

Ami az értékelést illeti, itt is működik rég a jegyek mellőzése (első és második osztályban) és az a gyakorlat, hogy döntően ösztönző visszacsatolások (piros pont, csillag, matrica, pecsét, ki mit alkalmazott) voltak jelen.

A gyerekek közötti - és sajnos nem egyszer a tanárokkal szembeni - bántalmazás (csúfolódás, kiközösítés, fizikai bántás) aránya már abban az időszakban is exponenciálisan nőtt, amíg a saját gyermekeim járták egymás után az alsó tagozatot.

Jelentős mértékben ennek oka a digitális eszközök használata, a magas képernyőidő, ami már egész kicsi korban sok órás átlagot mutat. A tömegesen jelentkező szülői elhanyagolás e formájának (hadd nézze a képernyőt a gyermek, addig is nyugton elvan) következtében az elsős gyerekek közül sokan már durva agresszióval, sőt, nem egyszer pornográf tartalmakkal is találkoztak. És ha csak egy-két ilyen gyermek van egy osztályban, annak híre gyorsan terjed és e veszélyes tartalmakban lévő bántalmazó mintázatok is megjelennek az iskola falain belül. (Sajnos a kritikán aluli közéleti stílus nyomai ugyanígy ott vannak az osztálytermekben is.)

A korai technológiai eszköz-használat eközben drámai hatással van az érzelmi intelligencia fejlentlenségére és a figyelmi képességek visszaeséséhez vezet. Az elmulasztott kisgyermekkori játékok pedig a manuális készségek hiányát okozzák - ezért használnak még negyedikes gyerekek is sokszor tépőzáras cipőt, mert egyszerűen nem képesek a cipőfűzőt megkötni.)

Ezen alapvető készségek fejlődésének elakadása kifejezetten nehézzé teszi az írás és vele az olvasás elsajátítását, ami a tanulás, a gondolkodás alapvető ugródeszkája.

A tanítónénik elmondták, hogy az otthonról hozott minták sokszor elkeserítőek, a gyerekek egyszerre elkényeztetettek és elhanyagoltak. Ahol nincsen testvér, unokatestvér, sokszor súlyos szocializációs gondok jelentkeznek, nem tudnak a figyelmen - és máson sem - osztozkodni a gyerekek. Sokkal hangosabbak, a felnőttek iránt pedig nincs bennük túl sok tisztelet. (Ez a mi időnkben, a nyolcvanas években egészen más volt, akkor kifejezetten szorongtunk a tanároktól, ma az ellenkezője igaz, sokszor szóhoz sem engedik jutni a kicsik tanítónéniket. Egyik véglet sem jó, a megoldás valahol középtájon lenne keresendő.)

Összefoglalva: a Tisza-kormány által újdonságként meghirdetett pontok nagyrészt már ma is a tanári gyakorlat részei.

Amire azonban múlhatatlanul fontos volna a szülők figyelmét már a legelső osztályfőnöki órán felhívni, az a képernyőidő nullára vagy minimálisra redukálása és ebben partnerként, osztályszinten elhatározásra jutni: például annak rögzítésével, hogy senkinek nem lesz okoseszköze alsóban.

Az oviban és még alsósoknál is a finommotorika, a manuális készségek fejlesztése pedig fontos, hogy barkácsolással, kreatív feladatokkal, varrással stb. fejlesztésre kerüljön, hogy a kézírást biztonsággal elsajátíthassák a gyerekek. (Kifejezetten káros gyakorlatnak tartom pl. a finn rendszert, ahol a folyóírást nem igen tanítják, hanem nyomtatott írást, gépelést tanulnak a gyerekek. Eközben a kézírás a finommotorika mellett a jegyzetelésre készít fel, ami a megértést és a memóriát is nagyon jól fejleszti és ami a hatékony tanulás alapja.)

És Te mit gondolsz mindezekről?