Ma egy nagyon nehéz, talán az élet egyik legnehezebb kérdését hozom elétek, félve is, mert a parlamenti napirend előtti felszólalásomra kapott miniszterelnöki válasz is méltatlan volt a felvetés súlyához.

Az aktív eutanázia és az asszisztált öngyilkosság kérdése ugyanakkor napirenden van Európában és egyre többen beszélnek róla Magyarországon is. Miközben az élethez való jog minden emberi jog alapja, annak kiolthatósága is kezd paradox módon emberi joggá lenni.

A “kegyes halál” legalizálása azonban olyan normát tör át, ami egy beláthatatlan csúszós lejtőn indíthatja el egy ország törvényalkotását.

Mikortól felesleges vagy terhes egy élet? Van-e értelme a szenvedésnek? Meddig kell gondoskodnia egy közösségnek egy idős vagy magatehetetlen, gyógyíthatatlan betegséggel küzdő, avagy lelki kínok közt élő emberről? És mi lesz azzal, aki orvosként ír alá vagy hajt végre egy halálos ítéletet, amit a haldokló kér?

Rengeteg feszitő, nagy kérdés, melynek végén ott az emberiség előtt álló végső nagy dilemna: ha Isten hívott minket erre az életre vajon van-e jogunk az életről Nélküle, magunk rendelkezni?

Vagy elveszíthetjük-e ezzel az utolsó lélegzetvételig lehetséges megtérés, és az örök élet esélyét?

Megannyi súlyos kérdés, ami aktualitása miatt egy olyan méltatlan térben hangzott el, mint az országgyűlés szégyenteljes cirkusszá tett kulisszája.

Mégis muszáj - ennek ellenére is - hangot adni a keresztény talapzatról hangzó, józan, szenvedésben segítő, életet tisztelő és mértékletes érvelésnek is, mielőtt egy a szimbolikus döntéseket övező tapsvihar közepette egy csúszós lejtőre lépünk, ahonnan már aligha lesz visszaút.

(A teljes felszólalás linkjét a kommentek közé teszem.)