Hanyatt dőlök a kanapén („Ő az én kanapém…”) bámulom a plafont. Nagyszombat van. Felidézem: „Nem a halottak dicsőítik az Urat, hanem az, ki leszáll a csendességbe.”
„Hogy téged mentsen a bitótól, Bátyádtól ezüstöt, Szerelmet húgodtól. De csak nevetek, felhúzlak, És nézem, ahogy lógsz a bitóról…”