Séta a Grand Trianonban

A parkban köd szitál,
vetkőző gesztenyelomb.
Szezonvégi magányból
kitiltott madárcsapat.

Ajtót nyitok,
márvány hűvőse csap,
és a két Teremőr
szemafor szembogara.

Elindulok. Mintha
Európa albumában,
a Világéjszakában,
préselt virágok,

lélegző mondatok.
Már megint egy mond-
hatatlan vers vagyok.
Áramol a tériszony.

Megállni nem lehet,
mert kővé dermedek,
leltári évszám kerül
koponyámra kívül-belül.

Figyelik mozdulatom,
Önök ezt nem érthetik.
A fénylő asztalon
arcom kristály hamutál.

Tarkómat nézik,
gyanús csomagot.
Szétbontják, de csak
a szívem dobog.

Lüktet a dallam.
A háttér mozdulatlan.
Balladák erdőzúgása.
Szakadó hangfutamok.

Ó hajnó, ó hajnó,
Szép pirosz hajnakó,
Szép pirosz hajnakó,
Világosz virradtkó!

Az ének elriad.
Újra a Cukorszalon.
Egy metafora még
romlik szemhéjamon.

„Népek veszik körül”
Freskó, faragások!
És e pompában fölragyog,
kopott nagykabátom.

El innen, el!
Kihűlt a díszlet.
S mindaz, ami
az időből fölösleges.

Megjelent a Fekete felhő, teafű című kötetben, 1988-ban.