Éppen az ’Ez itt a kérdés’ idei első adására készülnék: Gerő András nélkül és ez már mindig így lesz. Tegnap hívott a szerkesztő, hogy András nem tud jönni. Belém hasított valami fura balsejtelem, ami mostanában egyre gyakrabban fog el látszólag közömbös ’hiányjelzések’ kapcsán. Gerőt a művein keresztül ismertem meg. Jó három évtizeddel ezelőtt felvételire készülve, aztán a magyar alkotmánytörténet iránt érdeklődve akadtak kezembe munkái. Mindent tudott a dualizmus koráról, a magyar polgárosodásról, a hazai zsidóság történetéről, a magyar nemzeti identitás kibontakozásáról. Az ezredforduló tájékán erős fenntartásokkal szemléltem a Habsburg Közalapítvány létrejöttét, aztán Sólyom elnök tevékenységéről finoman szólva is mást gondoltunk, engem különösen szíven ütött egyik, az államfőre tett szabadszájú megjegyzése. A tisztelet és a távolságtartás így egyszerre volt meg bennem Gerő Andrással kapcsolatban, amikor úgy három évvel ezelőtt először kerültünk össze egy tv-műsorba. A távolságtartást aztán fokozatosan oldották derűs és figyelmes okfejtései, no meg a szabadszájúsága, amit a kamerák előtt is megőrzött. Ezért emlékezem rá azzal a képpel, ahol szenvedélyes érvelése közben éppen megnevettet. A szabadszájúság a műsorok előtti csevegésekben is jellemezte: beszélgettünk mindenről, családtörténettől a geopolitikai összefüggésekig és mégis rendre becsusszant egy kétértelmű, avagy politikailag inkorrekt poén, évődés, amin persze garantáltan nem sértődött meg senki. Úgy tűnt, a Gerő professzor úrral folytatott csevegésekben nincsenek tabuk. És mégis. Már az első közös műsorunkban feltűnt, mennyire lefogyott, szürkül az arca. Szeméremből nemhogy őt, gyerekkori barátját, Marit sem mertem soha megkérdezni András egészségi állapotáról. Amúgyis, aki ennyire könnyedén rendez el mindent egyetlen poénnal, annak úgysem lehet komoly baja – tereltem el az aggodalmas gondolatot. A műsorok utáni kommentfolyamokban Gerő a kormánypárti vahabitáktól ütemesen kapta a hazaáruló billogot, jóllehet a Hazáról vélhetően több fogalma volt, mint az összes kommentelőnek együtt, miközben a most éppen progresszív gúnyába bújt posztbolsevikok folyamatosan fideszbérencezték. Pedig Gerő András az utóbbi években sem tett egyebet, mint egész életében: a klasszikus liberalizmus értékeit képviselte egy egyre inkább értékvesztett világban. Ahogyan utolsó művében fogalmazott: „Az én világképemben nincs helye a törlés kultúrájának”. András elment, a liberális látószög ránk maradt.