Drágáim!
Eltelt egy hét, és nem szűnnek azok a szavak, melyekkel rám emlékeztek meg a paláveres időkből. Hihetetlenül jó érzés, hogy az alatt a hosszú idő alatt, míg együtt kibeszéltük magunkat, ennyire közel kerültünk egymáshoz, hogy kialakult egy hiányzásérzés benneket irántam. Te jó ég! A Paláver egy kétórás rádióműsor volt. Bele se tudtatok kukkantani. Elárulok nektek valamit, talán a kollegák sem sértődnek meg. Amikor nem voltunk bekamerázva, és a Lurdy házban volt a stúdió, akkor Stefka simán újságot olvasott, míg vezette az adást, Bayer meg én, ha nem tudtunk előtte megebédelni, bizony, ott kajáltunk meg adás alatt, csak ti nem láttátok, mi meg vagy kinyomott mikrofonnál, vagy profin, egy hang nélkül tüntettük el a tökfőzeléket, miközben rátok figyeltünk, és egy-egy nyelés után okosan mondtunk egy szót, hogy jelezzük: ott vagyunk!
Micsoda idők!
Ma már szinte 3 órás a Paláver (nekünk a Híradóba jelentkezéssel bizony annyi), be vagyunk kamerázva, néha vendéget hívunk, szavazás van, Radar, sokminden, ami szépen felrúgta a békebeli Paláver időket.
Ma meg már se Pista bátyám, se Zsoca, se én…
Emlékszik még valaki, hogy Papp Endre barátom is (aki azonnal felhívott, mi történt, mi baj, miért távoztam) Palávert vezett az őskorban? Ő utána jöttem én, ahogy én utánam Nórika.
Remélem, nem untattalak titeket a régi sztorikkal. ️