“Több szerénységet, Pelikán elvtárs!”
\\\

Mások vagyunk. Akár egyazon oldalon is. Hogy a zakó óta töredezünk és baráti tűz van, az a dolog természete. Nincs vele baj.

51 éves vagyok. Koromhoz képest egyáltalán nem élek barlangban, hacsak azt a mancave-et nem számolom, amikor boldogsággal tölt el bogarászni a lemezeimet, és közben zenét hallgatok. Erős közepesen értem, használom a közösségi médiát, rengeteg tartalmat fogyasztok, próbálok egyensúlyozni a trendek lekövetése és a briliáns személyiségem, egyedi humorom között feszítő értékrend-különbségek felett.

Amit nem értek és emiatt fájlalok:
Leszámítva, hogy magam is elvétve teszek ki posztot, ha számszaki mérföldkövet ért el a követőszámom, soha nem verném magam, hogy hánymillióan látták a tartalmaim a facebookon, hányszázezres interakcióim lettek. Nemcsak azért, mert annyira ver a Meta, hogy folyamat korlátozva vagyok, és a kis pótoldalam minden, csak nem atomfegyver, hanem egész egyszerűen azért, mert ÚGY KIKAPTUNK TAVASSZAL, MINT A SZAR! Erre gammerkodunk? Erre peckeskedünk? Nézzünk már a táblára!! Ez színtiszta magyarpéterizmus. Szerintem.

A minap kedvesen szembesítettek a politikai közösségemben arról, amit amúgy is tudok: magányos farkas vagyok. Ez a munkamódszeremre igaz, hisz világ életemben szerkesztőségekben dolgoztam, csapatember, jó csapatjátékos vagyok. De a saját anyagaim felett én bábáskodom a megfoganástól számítva.
Mégis azt állítom, barátaim, hogy amikor kialakul majd a főnixmadárként felemelkedő jobber média sok kisebb, színesebb műhellyel, és igen, TÖBB SZÓLÓJÁTÉKOSSAL, ügyeljünk arra, hogy ne legyünk nagyarcok! A szólójátékosokat eddig is felismertük. Azokat, akik sikerek esetén is maguknak tulajdonítottak abból egy komoly szeletet, és mostanra, még nagyobb szólistaként egyszerű átmentésben vannak.

Szóval ne legyünk nagyarcok! Mert akkor is visszatetsző lesz, amikor felállunk a földről, nemhogy most, amikor egyenesen nevetséges és visszataszító.