Százhárom sorsfordító perc

Mintegy lassított felvételen láttuk a hanyatlás fázisait. Nem egy emberéét, nem egy focicsapatét, nem is egy város valamely kerületéét, hanem valamennyiünkét. Mintha az egész ország állandó stresszállapotban lett volna. A feszültség mindvégig a mélyben volt, ritkán tört utat a felszínre, de az emberek boldogtalanná és elnyűtté váltak, mert nem természetes állapotunk állandósult szégyenben élni, a hallgatásunkkal cinkosságot vállalni ezernyi visszataszító ügyben. A mai napig tartó feszültség forrása részben a ránk telepedett hatalomból áradó becstelenség, részben az amiatt érzett kollektív szégyen, hogyha valaki egyedül megtudta „ezt” csinálni, akkor miképp lehetséges, hogy egy egész ország nem volt képes rá?

2024. február 11-én, a Partizán stúdiójából indult útjára a „magyar forradalom”, amely különbözik az általam ismert valamennyi forradalomtól. Hiányzott belőle az Arab Tavaszt elindító tunéziai, utcai árus horrorisztikus tette, nem hasonlított az ukrajnai Majdan „méltóság forradalmához” és a mi ötvenhatunkhoz sem. A stúdióban észrevétlenül megfogant forradalom békés és csendes volt, mégis egy világot robbantott fel. Napokon belül százezrek érezték úgy, hogy új időszámítás kezdődött a kilátástalanságba már belebénult országban. Pár nap múlva pedig millió felett volt a számuk.

Próbálok visszaemlékezni, mit éreztem az alatt a száz valahány perc alatt, amíg őt hallgattam. Azt, hogy más volt, szokatlan, különbözött minden elődjétől, aki a politikai arénában megpróbálkozott valamivel. Attól pedig, hogy minden mondata veszélyt hordozott magában, egy thriller feszültsége lépett a stúdió rutinja helyébe. A beszélgetés egy későbbi fázisában ezt kérdezte a műsorvezetőtől, de inkább saját magától: „Amikor azt érzed, hogy már a fél ország pár család kezében van, akkor hova akarsz még hátrálni?”. Akkor már ott volt benne az ellenállás, s bár egy nappal korábban még ő maga is a privilegizáltak közé tartozott, hittem neki. S hogy miért? A történetek hatnak ránk és itt ő maga volt a történet. Nem volt semmilyen leleplezés, bemutatkozás volt. Éppen csak egy lámpával bevilágított Kafka kastélyába, a falu fölé tornyosuló titokzatos, fenyegető épületbe – a Várban levő Karmelitába, a rezsim szívébe és agyába. Sokan ekkor kezdték csak látni, amit eddig nem láttak.

A választási rendszer úgy lett kialakítva, hogy ne lehessen a hatalmat birtoklókat legyőzni és új miniszterelnököt választani. Őreink öröknek tervezték uralmukat, minket pedig mindkét oldalról ahhoz szoktattak, de inkább idomítottak, hogy törődjünk bele a sorsunkba. Ez volt elnyomóink közös érdeke mindazokkal, akikről eddig a februári napig úgy véltük, hogy bennünket képviselnek. Sokaknak csak őt hallgatva vált világossá, hogy idáig az orruknál fogva vezették őket. A „magyar forradalom” első, azonnali eredménye a fejünkbe plántált lehetetlen lehetségessé átalakítása volt. Száz valamennyi perc elég volt neki hozzá, hogy elhiggyük: ha már az egyéni életünk egyenes pályán fut is a semmibe, a kollektív életünknek nem muszáj annyira torznak és igazságtalannak lennie, mint amilyet a rezsim állított elő számunkra.

Pár nappal azután, hogy fél Magyarországon ismertté vált a neve, a Hősök terén százezer emberrel zajlott le az „Odakint most szörnyek járnak” tüntetés”. Emlékezetes este volt, egyben jel, hogy szabad a pálya, van tér és igény az ellenállás forgatókönyveire, de senki nem jelentkezett kielégíteni a keresletet. Egyedül ő. A karaktere volt a sorsa, a végzete, és ezt csak ő tudta magáról, senki más. Azóta egy hónap híján két év telt el, és a „magyar forradalom” soha egy pillanatra nem torpant meg, egyre csak nőtt, erősödött, terjedt, pedig elindítóját a rezsim élve falta volna fel, ha talált volna okot rá.

Most karácsonykor, egy másféle interjúban olyasmit hallottam tőle, amit korábban soha: „Nap mint nap egyre növekvő felelősség, remény és elvárás nehezedik rám és a munkatársaimra”. Az önkényuralom elleni küzdelem esszenciája. „A nincs hova tovább hátrálni” indulástól eljutott addig, hogy vállalja és cipeli milliók belévetett bizalmát. Egy ilyen rendszerben ez szinte elviselhetetlenül nagy teher lehet. Vajon ennek a magát négyévente újratermelő moral insanity rezsimnek még hány háborítatlan, mohón tovább fosztogató éve lett volna a régi gárdával a „magyar forradalom” nélkül? Most már csak az áprilisi sikeres végkifejlet hiányzik ehhez a kivételes belső utazásához.