Mi kell ahhoz, hogy Tiborszállás neve elhangozzék a Nemzeti Színházban...

Nem sok.
Röviden leírom.
Még javában próbáltuk Az ifjú Kölcsey-t, amikor egy szünetben Béla Buzogány -aki nélkül igen szegény lenne kisebb pátriánk és egész vármegyénk kulturális élete- feltette a kérdést: "Józsi! Nem akartok a falubeliekkel a Nemzetiben játszani?"
De!
Mondtam én, mert nem tudtam, hogy viccelt, vagy komolyan mondta-e a direktor úr.
Aztán mikor kifejtette röviden, hogy a Magyar Nemzeti Művelődési Intézet égisze alatt működik a Pajtaszínházi Mozgalom és minden évben van egy országos seregszemle a magyarság első számú színházában és a vármegyét kellene képviselnünk.
Akkor már így "hallattam a választ" : miért ne?
Volt egy félóra szünet és néhány embert körbetelefonálva a próbára visszamenet közöltem, hogy nyolc fős színjátszókört alakítunk.
Hitte is, még nem is Béla, de amikor látta tekintetemben az elszántságot, rögtön le is jelentette, hogy mi megyünk január végén a vármegyéből.
És tegnap ott jártunk. Becsülettel helyt álltunk.
Ehhez sem kellett sok, csupán az iskolánk és óvodánk vezetőinek jóindulata és segítőkészsége, hogy legyen hol próbáljunk.
Csupán kellettek a játékra vevő szereplők:
Édesanya, aki sokszor munka után az otthon betegeskedő lázas gyermekéért izgulva szorongatta kezében szerepét, édesapa, akinek két éves kisfia mellől kellett nap mint nap a szerepe miatt eljönni, nagyszülők, akik az unokákkal töltendő idejüket kurtították meg a cél érdekében. Kellett szereplő, akinek munkából rohanva igyekezett a próbákra beesni és a szabadságát sem sajnálta rááldozni alkalmainkra. Kellett a gyerekkora óta színházról álmodozó nyugdíjas igazgatónő, aki tündérmeséiből felébredve egyből a magyar színházak színházában lelte magát. Kellett a volt osztálytárs, aki régen is és -örömmel láttam- most is komoly feladatként tekintett a színjátszásra.
És kellett a rendező, aki darabot szerkesztett, dramatizált, tanácsolt, lelkesített, vagy dorgált ha arra volt szükség.
Ja, és kellett egy darab. Ami kellő csavart adott az egésznek. Egy emberről szól, akinek hatalmas álmai vannak. Amiből meg is valósít néhányat. Aztán túlzásba esik. Világraszólónak tűnő, mégis nevetséges groteszk figura. Aki legalább annyira kedves mindenkinek, mint amennyire taszító is. Akinek a hatalom az agyára ment és az '50-es éveket idéző személyi kultuszt épít ki maga körül.
Természetesen ez csak játék. Ez csak színház. Azonban előadásunk magva ad értelmet ennek az "örkényi" figurának a megértéséhez. Ugyanis a középpontban mégsem csak a címszereplő áll, hanem egy színházi jelenet. Ahol a nézők -tudtukon kívül- a színpadra ülnek és várják a nézőtérről az előadást. Nagyító alá kerül az emberi viselkedés. Hogy rúgjuk föl mi azokat a normákat, amiknek a betartását másoktól elvárjuk. Vita, kicsinyesség, gőg, butaság keveredik a színpadon. Ahol a szereplők akkor jönnek rá, hogy kik is valójában, amikor a nézőtérről feljön valaki a színpadra és megkérdi, hogy tulajdonképpen mit csinálnak ott.
Nagy tanulsága a történetnek az, hogy soha nem tudjuk, nézőből mikor válunk szereplővé, szerényből gőgössé, gazdagból szegénnyé. Minden csak nézőpont kérdése.
A kitalált címszereplőt is ilyen szemüvegen át érdemes szemlélni. Voltak olyan idők, amikor őrültek irányították a világot, Istennek képzelték magukat és az idő bebizonyította hogy rossz úton jártak.
Ez a történet is ilyen koroknak állít görbetükröt.
És ha mi is belenézünk saját tükreinkbe, ne sajnáljuk elnevetni magunkat, önmagunk karikatúráin.
Tehát röviden ennyi.
Azt még hozzá kell tegyem, hogy a szakma képviselői igazán elgondolkodtatónak és hitelesnek látták munkánkat.
Olyan jól játszottak a Kraszna Színjatszó Kör tagjai, hogy azt feltételezték, a szerző személyreszólóan nekünk írta a darabot. Az igaz, hogy ránkformálta, de ez a történet egyetemességéből, minden koron átívelő aktualitásából nem von le semmit.
Méltató emléklapunkon ez áll:
"Szeretettel gratulálunk a Józsika című előadás minden résztvevőjének! Mindenki találkozott már hangosan beszélgető nézőtársakkal a színházban, csörgő telefonokkal, zörgő ételzacskókkal. -Minden nézőtér színpad is egyben-. A kortárs színházi viszonyokat parodizáló groteszk, mégis életszerű produkció örkényi főhőse Józsika. De ki az a Józsika? Elmosódik a határ valóság és rémálom között, így a letisztult látványvilágban igazán érvényesülni tud a szituáció adta komikum. Köszönjük, hogy parádés alakításaikkal elgondolkodtattak bennünket!"

Mi köszönjük, hogy ott lehettünk. És helyt állva képviselhettük Szabolcs -Szatmár- Bereg vármegyét.
Büszke vagyok a csapatra, büszke vagyok Tiborszállásra!