Lemosták a gyalázatot!

Szenvedés, lélektelenség, pocsék játék, gyalázat, szomorúság, kilátástalanság – így lehetne a legjobban összefoglalni generációmnak az életérzését minden egyes világbajnoki, vagy éppen Európa-bajnoki selejtezősorozat lezárultával. Persze a generációm a mögöttünk hagyott 30 évben sok esetben ritkás létszámban jelent meg a lelátókon, a hitét pedig szinte teljesen elvesztette. Magyar válogatott meccsre járni sok eseten felért egy kínzással, az ember pedig úgy ment haza, hogy már megint alaposan átvertek minket a teljesen süket szöveggel. Kevesek hite talán csak azért maradt meg, mert időnként azért néha volt egy-egy jobb eredmény. A Ferencváros, a Fehérvár és a Debrecen időnként bekerült valamelyik európai kupasorozat csoportkörébe. Egyszer sikerült kijutnia válogatottnak az olimpiára. Örök emlék marad, hogy az 1996-os atlantai olimpián magyar idő szerint késő éjjel, hajnalban játszott a csapat, így a három meccsünket sok esetben félálomban sikerült csak végignézni. Sajnos akkor is csak statiszta szerep jutott nekünk, pedig a brazilok ellen egyenlíteni is sikerült. A felnőtt válogatott pedig néhanapján tétmeccsen meg tudott verni egy magasabban rangsorolt csapatot, de a selejtezők végén a negyedik és hatodik hely között sikerült landolni a csoportokban. Majd pedig mindig eljöttek a páros évek nyarai. A fociszerető magyaroknak pedig a tévéképernyők, később pedig a szabadtéri helyek maradtak. 1988, 1990, 1992, 1994, 1996, 1998, 2000, 2002, 2004, 2006, 2008, 2010, 2012, 2014. Ennyi év után már tényleg mindenki feladta. Soha, de soha nem fog kijutni a magyar válogatott egy világeseményre – mondtam én is többször, és ebben bizony szinte konszenzus alakult ki.

Aztán eljött a 2016-os EB-selejtező. 24 csapatra emelték a kijutók számát. Na akkor talán most, de ebben igazából a lelke mélyén senki sem hitt. Majd eljött az első meccs az észak-írek ellen, és pont ugyanúgy folytatódott minden, mint a korábbi évtizedekben. Sima vereség itthon a világ élmezőnyétől csillagászati távolságra lévő csapattól. Na, akkor ebből se lesz semmi. Majd pedig érkezett egy csodával felérő iksz Bukarestben. Azóta tudjuk, akkor ott valami megváltozott. A szerencse, a küzdeni akarás, és az egyre jobb taktika vezetett el ahhoz, hogy egy ki-ki meccset játszhattunk Norvégiával. Amíg élek soha nem felejtem el, hogy a kijutást eldöntő budapesti meccsen ott lehettem a lelátón. Annyi gyalázat, csalódás, és kiábrándulás után megtörtént a csoda! Kijutottunk az EB-re, és 30 év után a nyári hetekben végre nem csak nézők, hanem résztvevők lettünk a világ egyik legnézettebb sporteseményén.

2016 csodálatos nyara óta rengeteg víz lefolyt a Dunán. Azzal, hogy 2023 novemberében sikerült a magyar válogatottnak egy selejtezőcsoport élén végeznie, ezzel egy generáció kudarcélményeit írta felül, és olyat sikerült elérnie, amiről még álmodni sem mertünk volna. Gondolni sem mertünk volna arra, hogy lesz valaha olyan magyar csapat, amely veretlenül képes egy világversenyre kijutni. Voltak pillanatok, amikor abban is biztosak voltunk, hogy saját életünkben biztosan nem lesz olyan, hogy a válogatottat egy világversenyen látjuk. Most pedig 2024 nyarán Németországban már zsinórban harmadszorra drukkolhatunk a Csapatnak! Mindez fantasztikus teljesítmény, és ezt a sikert szerencsére már senki sem veheti el tőlünk.

A szurkoló azonban olyan állatfaj, hogy bizony a sikerből sohasem elég. Több és több sikert szeretnénk látni, és ezért képesek vagyunk a leglehetetlenebb helyekre is elutazni. Joggal teheti fel minden magyar fociszerető, hogyan tovább. Hogyan lehetne még sikeresebb, és mindnyájunk számára még örömtelibb a magyar futball? A mostani sikerek idején pedig nem szabad az őszinte beszéd luxusáról lemondani! A legfontosabb, hogy a válogatott jövőbeli felkészülése során alaposan ki kell elemezni azokat a mérkőzéseket, amelyek után mindnyájan rossz szájízzel feküdtünk le. Ezekből minél többet kell tanulni, hogy majd az Európa-bajnokságon ne kövessük el ezeket a hibákat. A problémákat nem szabad a szőnyeg alá söpörni, mert csak így lehetünk majd büszkék a csapatra bármi is történik majd Németországban! Az előrelépéshez pedig itt lenne az ideje, hogy a Ferencváros mellé nemzetközi színtéren is felzárkózzanak a magyar klubcsapatok. A Fradi a válogatotthoz hasonlóan csodát tett, hogy zsinórban ötödik szezonját játssza egy nemzetközi kupacsoportkörben. Az utóbbi fejlemény is az álom kategóriába tartozott még 10 évvel ezelőtt. Egy szó, mint száz hajrá magyar klubcsapatok, mert csak a ti sikereitek révén lehet még erősebb a válogatott!

„Lemosták a gyalázatot” - joggal idézhetünk a mögöttünk hagyott hónapok után egy kis változtatással a Nemzeti Dalból. Igen, a mostani válogatott minden tagja lemosta azt a gyalázatot, amit az elmúlt évtizedekben a magyar labdarúgó-válogatott magára húzott. A közönség és a csapat már hosszú ideje egymásra talált, és ebből szerencsére végre nem értelmetlen görcsösség, hanem sok esetben felszabadult játék született. A legfontosabb pedig, hogy kikapni lehet, de a lélek és szív nélküli játéknál gyalázatosabb nem történhet! Ez legyen CSAPATUNK legfőbb vezérmotívuma a következő években is. Így örökké büszkék leszünk rátok!