Az arab tavasz kudarca adta meg a zöld jelzést Putyinnak?

Amikor Bassár el-Aszad a múlt héten Rijádban érkezett, hogy Szíria Arab Ligába való visszafogadása alkalmából a szaúdi király megölelje, véget ért a szíriai háború, és vele együtt az arab tavasz is. Uralkodása biztos, megtört országa ismét nyugodt, Aszad vitathatatlanul győzött. Miután az egyetlen kézzelfogható sikert, a tunéziai forradalmat Kais Saied elnök vér nélküli puccsa megdöntötte, a kezdeti feltételezésekkel ellentétben az abszolút monarchia határozott győzelmét mutatják az arab térségben – írja legújabb elemzésében Aris Roussinos, az UnHerd publicistája, egykori háborús tudósító. Úgy látja, a Közel-Kelet több mint 10 évvel ezelőtti megrázkódtatása valóban megváltoztatta a világot, de nem úgy, ahogyan azt bárki is várta vagy tervezte.

2011-12 fordulóján Tunéziában, Líbiában, Egyiptomban, Bahreinben, Szíriában és Jemenben, sőt még Szaúd-Arábiában és Jordániában is úgy tűnt, hogy az arab világ elnyomó dinasztikus rendszerei a történelem súlya alatt összeomlanak. Ehelyett az arab tavasz a hidegháború utáni liberális rend apoteózisa helyett inkább annak hanyatlásának kezdetét jelezte – tette hozzá. A hatalmas és tragikus szakadék a tüntetők által remélt és a kapott eredmények között egyszerűen a valóság keserű leckéje. Mindig is két arab tavasz volt: a történések optimista narratívája, amelyet külföldről erősítettek, és a sötétebb, összetettebb valóság a helyszínen. Ami az arab tavaszból lett, számos tanulságot tartogat számunkra, ha hajlandóak vagyunk szembenézni velük.

Aris Roussinos szerint Az arab világ végül is nem különbözik annyira a nyugatitól. Példaként hozta fel, hogy a 2011-es egyiptomi forradalom és a két évvel későbbi puccs, amely ezt a forradalmat meghiúsította, mennyire előrevetítette a mi nyugati társadalmaink politikai megrázkódtatásait. Egyiptomban az önjelölt liberálisok voltak azok, akik támogatták Szíszi puccsát. Az egyiptomi liberálisok, akik elvileg elkötelezettek a demokrácia és a liberalizmus mellett, nem támogatták az ország első demokratikus választásainak eredményeit, és mindent megtettek, hogy meghiúsítsák azokat. A győzteseket elmaradott provinciálisoknak, veszélyes társadalmi konzervatívoknak tartották, akik vissza akarták téríteni az országot egy mitikus, idealizált múltba. Az általuk gyűlölt demokratikus eredménnyel szembeni álláspontjukat igazolandó kidolgozott összeesküvés-elméleteket kreáltak, amelyekben rosszindulatú külföldi szereplők szerepeltek, és amelyek érvénytelenítették a választási eredményeket, és igazolták az eredmények visszavonásához szükséges minden intézkedést. Az arab tavasz lefolyásának nyomon követése tehát segíthet abban, hogy világosabban megértsük saját politikai rendünket – véli a publicista.

Szíriában kevés megfigyelő számított arra, hogy a tüntetések átterjednek. A fegyveres erők, amelyek az aránytalanul sok alavita esetében az etnikai szolidaritás és a szunnita bosszútól való félelem, a tisztikar szunnita többségének esetében pedig a biztos középosztálybeli lakásprojektek által biztosított pártfogás révén kötődtek a rezsimhez, hűek maradtak az uralkodó dinasztiához, kizárva a katonai puccs lehetőségét. A versengő regionális hatalmak azonban fegyverekkel árasztották el Szíria mintegy 1500 fegyveres lázadócsoportját, ami a kezdetektől fogva belső törésre és megosztottságra ítélte az amúgy is rosszul koordinált felkelést. Az ország nagyrészt apolitikus szunnita városi középosztálya nyugodt maradt: valójában Aleppó és Damaszkusz szunnita középosztálya volt az, amely a 2015-ös menekültáradat nagy részét tette ki Európába, és a lábával szavazott arra, hogy teljesen kimaradjon a konfliktusból. Az ország keresztény, kurd, alavita, drúz és síita kisebbségei, amelyek jobban féltek a szunnita dominanciától, mint ahogyan a rezsimet gyűlölték, áthatolhatatlan akadályt jelentettek a lázadók sikere előtt.

Aszad uralmának megőrzésével Szíria demográfiája valóban a forradalom sorsát jelentette. Ahogy a szunnita tüntetőkkel szembeni keménykedés a rezsim részéről megkeményítette a hozzáállást, a háborúban olyan szektariánus dinamika alakult ki, amely teljesen idegen az eredeti tiltakozók kifejezetten befogadó céljaitól. A kormány figyelmeztetései, miszerint a lázadókat a dzsihadisták uralják, önbeteljesítő jóslattá váltak, mivel a lázadó csoportok a dzsihadisták nagyobb elkötelezettségére és fegyelmezettségére támaszkodva nyerték meg a harcokat a terepen, majd a stabil kormányzás és a rend megteremtése terén a dzsihadisták föléjük kerekedtek – olvasható az elemzésben. Bár a felkelők végig bíztak a külső segítségben, de ez végül nem következett be, és teljesen magukra maradtak, míg Aszad megerősítette a hatalmát. Sőt az orosz beavatkozás révén tovább gyengült az Egyesült Államok közel-keleti befolyása.

Az arab tavasz bukása, majd pedig az amerikai afganisztáni kivonulás pedig tovább erősítette Putyinban, hogy lerohanja Ukrajnát. Végül is Oroszország számára az ukrajnai Majdan-forradalom éppúgy az arab tavasz, a posztszovjet színes forradalmak nemkívánatos európai kitörése volt, amelytől félt, mivel a nyugati irányultságú tüntetők az utcákon megbuktatták a Moszkva-barát uralkodót. Oroszország első inváziója helyi megbízottak és kvázi tagadhatatlan kis zöld emberkék segítségével 2014-ben, a szíriai háború csúcspontján sikeres volt. 2022-ben, miután a közvetlen orosz beavatkozás hatékonysága látszólag bebizonyosodott Szíriában, Putyin ismét megpróbálkozott vele, ezúttal nyíltan és teljes erővel – állapította meg a publicista.

Aris Roussinos szerint Putyin ismét arra játszott, hogy a nyugatbarát tüntetők retorikai támogatása nem párosul majd elegendő tettel ahhoz, hogy ellensúlyozza az általa elért tényeket; ismét arra számított, hogy az amerikai szavazóközönség, amely az iraki és afganisztáni háborúk kudarca után cinikusan viszonyul a katonai beavatkozáshoz, nem lesz hajlandó egy kockázatos külföldi kalandhoz. Bár Putyin reményei, hogy tavaly gyorsan lefejezi az ukrán kormányt, drámai módon szertefoszlottak, és a saját katonai képességeiről alkotott véleménye túlzottan optimistának bizonyult, még túl korai lenne megítélni, hogy általánosabb feltételezései helytállóak-e. Ukrajna végső győzelmi kilátásait így vagy úgy, de nagyban befolyásolja majd, hogy ki kerül jövőre a Fehér Házba. Miközben a liberális kommentátorok - beleértve magát Fukuyamát is - azt állítják, hogy Ukrajna katonai sikerei a demokrácia autokráciával szembeni eredendő felsőbbrendűségének bizonyítékai, a jelenleg a közösségi médiában civakodó republikánus politikusokat figyelve nehéz osztani diadalmámorukat.

Az elemző szerint az arab világ az arab tavasz utáni korszakba lépve lényegében ugyanúgy néz ki, mint a nagy megrázkódtatások kezdetén. A történelem íve teljes fordulatot vett: vagy ugyanazok az autokraták vannak hatalmon, vagy ügyesebb utódok vették át a helyüket; a régiót továbbra is kleptokrata önkényuralmi erők irányítják, és a társadalmi és demográfiai törésvonalak nagyjából ugyanazok mentén oszlanak meg, mint 2011-ben. Az egyetlen különbség az, hogy a politikai változás lehetőségét is hiteltelenné tették.

Amerika helyi kliensállamai, Törökországtól Szaúd-Arábiáig, ma már nyíltan közömbösek a megbízhatatlan patrónusuk változékony szeszélyeinek kielégítése iránt, és bíznak abban, hogy saját útjukat járhatják és új szövetségeket köthetnek mindenféle következmények nélkül. Amint azt Bassár el-Aszad diadalmas visszatérése a régióba mutatja, az arab tavasz talán nem tudta megváltoztatni az arab világot, de határozottan jelezte a Nyugat azon képességének és vágyának határait, hogy a világot a saját képére formálja át – zárul az elemzés.