A boldog semmi

Manapság nehéz elkerülni, hogy az ember, ha csak érintőlegesen is, “belekeveredjen” egy ateista család karácsonyába.
Három generáció masszív önimádatban, Nagyszülők még a proletár internacionalizmus alapján az emberiségben, gyermekeik a bomló korszakból már saját magukban, illetve egy-egy multi “küldetésünk” csomagjában, az unokák pedig a pszichológusokba hisznek - csak két dologban nem hisznek: Istenben és a saját kultúrájukban.
Az elsőre számítottam, ám amikor éneklésre került volna a sor, meglepődve tapasztaltam, hogy micsoda generációs szakadék feszül a klasszikus műveltségű nagyszülők és a leszármazottak nemzedékei közt.
Az első, dacára a Kádár-rendszer pusztító légkörének, valahogy mégis magába szívta a közös örökséget és késznek mutatkozott, hogy aznap este a hagyományt előnyben részesítse az ész hübriszével, ám ajánlatát a Mennyből az angyalról a többiek “leszavazták”; míg szerény javaslatomat, hogy énekeljük el az Internacionálét vagy a La Marseillaise-t, mely dalok talán jobban illenének a jelenlévő többség jelleméhez, értetlenség fogadta.
Maradt a SEMMI. A csend. És ez a csend, nem kitölti Isten és a kulturális hagyomány hiánya okozta űrt, hanem ez maga az űr, amit jobb híján mások, más kultúra más vallásából fakadó hagyományok töltenek majd ki.
Ez Európa csendje.
De még nincs veszve minden️ Még énekre fakadhat a szánk, hiszen az angyal minden nap️ott áll az ajtónk előtt️