Walt Whitman
Mikor a tudós csillagászt hallgattam

Mikor a tudós csillagászt hallgattam,
Mikor bizonyításai, számok oszlopai voltak előttem,
Mikor ábrák, diagramok, összegek és hányadosok
voltak mérlegen,
Mikor ülve hallgattam a csillagászt
s a terem vastapsa kísérte az előadást,
Mily hamar, érthetetlenül, betegesen elfáradtam,
Mígnem felálltam s kiosontam egyszál magamban,
A sejtelmes, nyirkos éjszakába, s időről időre,
A teljes csöndben felnéztem a csillagos égre.

Kedves Barátaim! Senki előtt nem titok, hogy a mostani választáson kiért dobog a szívem.

Hát igen, az a bizonyos megkerülhetetlen SZÍV! Bár, hasonlóan, Whitman csillagászához, sok minden leírható számokkal, alátámasztható grafikonokkal és diagrammokkal, és ebben a tekintetben a 2010 utáni tizenkét év nemzeti kormányzása sokkal jobban áll, mint az azt megelőző Gyurcsány korszak, a politika és a választás fő kérdése mégis az, hogy ugyan miféle világban, országban akarunk mi élni vagyis milyen is a „jó élet”.

A baloldalnak, száz év alatt egyetlen önálló, magyar talajból fakadó gondolata sem volt, és most sincs. Az ő általuk kínált, örökös mintakövető modell, nagyjából ilyen világot, ilyen politikát, ilyen országot és ilyen szabadságot kínál:

„akit a vallás nem érintett meg, nihilistának viszont tehetségtelen, az a 21. században leginkább a technokrata elitek szekuláris erkölcsrendészetében találja meg a számítását.
Annak a dolga kigúnyolni, üldözni és jelenteni a politikai gondolkodás minden formáját. Emlékeztetni az embereket arra, hogy miben kell hinniük, továbbá tájékoztatni a lakosságot, hogy a »globális civil társadalom« rosszallását elkerülendő miképpen élhet csendes, apolitikus és az előírt szabványok szerinti erényes életet” (Czopf Áron)

Ebben a világban lehet szörnyülködni a vadászati világkiállítás kitömött állataitól kezdve az esőerdők irtásán át az ukrán konfliktusig mindenen, amit ez a nevetséges technokrata erkölcsrendészet előír, csak egyetlen dolgot nem lehet: két lábbal a földön állva, Magyarország érdekei mentén, ha kell hideg, racionális módon politizálni.

Ezzel a bornírt, előre megírt és ezért kiszámíthatóan unalmas, rossz és kártékony politikával áll szemben a nemzeti oldal „magabíró” (Németh László) vagy Széchenyi gondolatával élve „a saját tengelye körül forgó” Magyarországa.

Ez a politika nyitott a valóságra, azt elfogadja, felismeri a problémákat és megoldást kínál azokra, melyet cselekvésre vált.

Ez a „magabíró” Magyarország politikája!

Ezért szavazok én a Fideszre!