Épületpolitika és a baloldal

„Egy gondolat motoszkál boglyas fejetekben:
Fésülködni? Minek?
Rövid időre megfésülködni: szamárság,
örökké pedig
jólfésülten járni
lehetetlen.”
(Vlagyimir Majakovszkij, Az Író-testvérek, fordította: Képes Géza)

Csak nehogy valami értek jöjjön létre, igaz?!
Maradjon minden úgy ahogy volt: romok, lerobbant házak, ronda Kádár kori betontorzók, üres gazverte telkek és érzés nélküli emberek.

Rettegnek mindentől; nemcsak a hideg, technokrakus, uniformizált világuktól – amely meggyalázza az anyagot, a formát, a tudományt, a teremtett természetet – eltérő gondolatoktól, de a minden mástól is, ami emlékké, jelképpé válhat. Rettegnek az emlékhelyek felújításától, újjáépítésétől, az épületektől, szobroktól vagy csupán egyszerű tárgyaktól, amelyek szimbolikus értelemmel bírnak, és többek, többet jelentenek kőnél, fánál, acélnál vagy éppen papírnál.

Egy emberi közösség közös tudata többlettartalommal tölthet meg bármilyen élettelen tárgyat, helyet, épületet vagy szobrot, hogy aztán ezek (is) emlékeztessenek bennünket arra, hogy MI, akik magyaroknak valljuk magunkat többek vagyunk – ahogy minden más magát megnevezni képes emberi közösség is –, mint a nyílt társadalom magányos tömege, egy „fogyasztóállat” massza része.

Közösség vagyunk, amelynek történetei vannak, mítoszai, meséi, legendái és történelme van, és gyakran éppen ezek az épületek, szobrok, tárgyak terek figyelmeztetnek a lelki összetartozásra.

És a múltat végképp eltörlők, ezt nem akarják.

Ne hagyjuk őket!