Ez bizony háború

Thuküdidész szerint az emberek három okból indítanak háborút: érdekből, félelemből vagy becsületből; és a Brüsszel-Párizs-Berlin tengelynek – ha a becsületét már el is veszítette (de erről később) – van is oka a félelemre, mert komoly érdekcsorbulással jár, ha a V4 országok valódi, érdemi tartalommal töltik fel ezt a együttműködési keretet. Már pedig most éppen ez történik.

Az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlásával/felbomlasztásával megszűnt a gazdasági és ami még fontosabb, a kulturális értelemben vett közép-európaiság. A monarchiát alkotó nemzetek, még ha birodalmi keretek közt is, de részei voltak a világ hatodik legfejlettebb hatalmának. A létrejött utódállamok mindebből semmit sem örököltek. A világpolitikai, de akár az európai politikai játszmákban is teljesen jelentéktelenné váltak, képtelenek voltak közös érdekek és értékek mentén egymással kapcsolatot teremteni;

„egyrészt ezek az államok nem bíztak egymásban, egyedül a kisantant működött egy ideig, másrészt pedig hajlandóak voltak bármilyen nagyhatalommal elvtelen szövetséget kötni, mégpedig egymás ellen”. A kisantantot domináló Franciaországot, előbb Németország (Pax Germanica) szorította ki a térségből, majd a Jaltai és az azt követő Potsdami konferencia kegyetlen rögvalósága sodorta a Szovjetunió érdekkörébe.

Az eurázsiai nagyhatalom gondoskodott róla, hogy „Kelet-Európa legyen Közép-Európából” A szovjetizáció eredményeként „hidak nem épültek az »öntudatos szocialista« népek között, a vasutak is megszűntek sok helyen, mára már a közös nyelv is megváltozott, hiszen az orosz nem tudta helyettesíteni a németet és a magyart, ezek helyét a történelmi kitérő után (a tájidegen-a szerző megjegyzése) az angol vette át. (Mészáros Zoltán, Egységes Közép-Európát mielőbb).

A 89’-90-es forradalmi, rendszerváltó átmenet értelmét, mint a radikális liberálisok (demokratikus ellenzék), mind a velük már korábban szoros szövetségre lépő pártállami erők (reformerek, szakértők), mind a nyugati gazdasági, politikai és kulturális elit a „Nyugathoz” való csatlakozásban látta, melynek tartalmát Békés Márton az ottani (nyugati) napirend átvételében definiálta: „amelynek meghatározó elemei az individuális emberi jogok, a nemzetközi civil társadalom és a piacliberalizáció voltak”. (Békés Márton, Keleten a helyzet változóban)

Ezt a teljes imitációt (amely egyébként a nemzeti érdekek alárendelésében érhető tetten a „nyugattal szemben”), amely a rendszerváltozást követő időszakot 2010-ig jellemezte törték meg a térségben zajló populista lázadások, amelyek visszatérést jelentenek a közép-európaisághoz, amely gazdasági és politikai (szoros) együttműködés és a kulturális egyediség hangsúlyozásában jelentkezett.

A nagyhatalmak nehezen tűrik a szakadár államokat.
Pontosan tudják, „ha a V4-ek gazdaságai még inkább összekapcsolódnak, akkor ez erőt jelenthet, mint a cégek és magánvállalatok esetében.” Ez a szövetség – amellett, hogy kifelé is tekintélyt adna a térség kis és középállamainak; segítene a nagyhatalmi hatások negatív vonzatainak kivédésében – „egyúttal a nyugat-európaiakkal is méltányos viszonyulást kényszerítene ki. (Mészáros Zoltán: Egységes Közép-Európát, mielőbb!)

Nem véletlen hát, hogy ezt felismerve a „Nyugat” igyekszik destabilizálni a formálódó Közép-Európa két zászlóshajóját, Lengyel-és Magyarországot.

„Kiszervezett” háborúk útján (jogállami mechanizmus megindítása) folyamatos nyomás alatt tartják a két országot, illetve „önzetlen baráti segítséggel” látják el a 2002-2010 közötti, hatalomba visszatérni kívánó elitet (MSZP, DK, Párbeszéd) és újonnan toborzott segédcsapatait (Jobbik, Momentum, LMP).

Ezen pártok még csak körvonalazódó programjainak közös metszéspontjában a „Nyugathoz való visszatérés” ígérete van, ami – kiindulva a baloldal közel százéves mintakövető politikájából – valójában nem jelent többet vagy kevesebbet, mint „a nemzeti érdekek kiárusítását és a nemzeti értékek elhalványítását” (Békés Márton).

Ennek a permanens, rövid békeidőszakokkal megszakított háborúnak az újabb felvonására, a gyermekek védelmére hozott átfogó törvénymódosítás szolgáltatott okot, amikor is a (szexuális) kisebbségek védelmére hivatkozva próbálnak hazánk belügyeibe beavatkozni.

Visszatérve Thuküdidészre, ezt a háborút a lehetséges okok közül egyetlen egyből biztosan nem indították, és az a becsület. „Ha ugyanis valóban a kisebbségek védelme mozgatná az Európai Bizottságot, akkor korábban nem söpörte volna le az őshonos nemzeti kisebbségek (EU lakosságának kb 10%!) ügyét az asztalról."

A háború kizárólagos oka, a szemünk láttára születő, érdekeit érvényesítő, egymást támogató Közép-Közép Európa elpusztítása.

Ne hagyjuk!!!