A sport nem játék, hanem sorsközösség. Miért sír egy férfi a meccs végén?

Sokan vannak, akik magukat magasan kvalifikált tudósnak, racionális kutatónak vagy felvilágosult entitásnak gondolják, mégis képtelenek komplexen gondolkodni. Ők azok a technokrata „okostojások”, akik értetlenül, sőt gúnyosan nézik, ha egy férfi elsírja magát a sport, a nemzeti válogatott meccse miatt. Számukra ez csak egy mechanikus játék. De valójában ők a valódi tömegemberek: a száraz, lélektelen mivoltukban csak olyan absztrakt dolgokért tudnak lelkesedni, ami az egész bolygót lefedi – vagyis a nagy semmiért.

Nem értik, mert nincsenek meg bennük azok az erkölcsök, amelyek az önmagunk fegyelmezését, a tiszteletet és a valami nagyobb előtt való fejhajtást megkövetelik.
A sport ugyanis nemcsak szórakozás. A sport a békés vetélkedés, az olimpiai eszme, a háború békés folytatása. Olyan bajtársiasságot hoz létre a pályán lévő 11 játékos és a lelátón ülő 12. társuk – a nézők – között, mint amilyen a fronton harcoló katonák között születik. Lehet, hogy nem tudunk semmit a mellettünk állóról, de tudjuk, hogy egy nyelvet beszélünk, egy az ősünk, közös a történelmünk, és ugyanabban a jövőben bízunk. Ez a kötelék érzelmi. És pontosan ezek az érzelmek tesznek bennünket emberré, ezek töltik meg melegséggel a különben hideg univerzumot.
Mi érző emberek vagyunk: férfiak, nők, gyerekek, akik képesek vagyunk tiszta szívből izgulni a képzeletbeli fronton harcoló bajtársainkért. És ha elbuknak? Ha mindent megtettek, ha bátran, becsülettel, emelt fővel küzdöttek, mi akkor is szeretjük, tiszteljük és igenis megsiratjuk őket! Mert a vereségben is ott a nagyság.

Kívánom mindenkinek, hogy a győzelem mámorító ízét legalább egyszer tapasztalja meg az életben – és soha, semmilyen gúnyolódás hatására ne szégyellje a becsülettel küzdő harcosokért ejtett könnyeit!