Veszélyben a nemzet szellemi tengelye: Romhalmazzá válik a Budavári Palota?

Aki ma a Budai Várra néz, nem csupán félbehagyott állványzatokat és lecsupaszított vasbeton szerkezeteket lát. A nemzet szellemi és történelmi önbecsülésének nyílt sebét látja. A Közlekedési és Beruházási Minisztérium cinikus bejelentése, miszerint leállítják a palota „A” szárnyának újjáépítését, és a kivitelezőnek jövő szeptemberig le kell vonulnia, több mint egyszerű költségvetési újratervezés. Ez a kulturális folytonosságunk elleni nyílt merénylet, a nemzeti múlt szándékos deszakralizációja!
Nem meglepő ez a mentalitás attól a politikai körtől, amelynek gyökerei és generációs nyúlványai a nemzet létét is tagadó egykori SZDSZ-es, globalista és kommunista nagycsaládok csápjaiból táplálkoznak. Számukra ezek a falak csupán „funkciótlan betonhalmazok”, irodáknak vagy múzeumoknak való építmények. De mekkora tévedés! Ezek az épületek azt hirdetik az idelátogatóknak és az itt élőknek, hogy a múltban is alkotó, teremtő, a kor ritmusát felvevő nagyszerű emberek éltek e hazában. A tömegember tagadása mögött valójában él rejlik: a tömegben csak tagadásban él, meg abból, amit mások alkottak vagy gyűjtöttek.
Ortega szerint a tömegember alapvető jellemzője a radikális hálátlanság. Úgy viselkedik, mint az elkényeztetett gyermek: mindent jussának érez, miközben semmit sem tesz hozzá a közös örökséghez. Nem érez kötelezettséget a múlt felé, és felelősséget sem a jövő iránt. Amikor ez a mentalitás beszivárog a politikába és a döntéshozatalba, pontosan az történik, amit a Budavári Palota vagy a nemzeti szimbólumok kapcsán látunk.
A „funkcionális”, technokrata vagy éppen ideológiai alapú rombolás és leállítás mögött sokszor ugyanez a tömegemberi reflex húzódik meg: a képtelenség arra, hogy a gazdasági mutatókon túl meglássák a transzcendens, generációkon átívelő értéket. Nem értik a kövek beszédét, mert ők maguk képtelenek lennének ilyen köveket egymásra rakni.
Ahogy a nagy spanyol filozófus, José Ortega y Gasset és kortársai megfogalmazták: a nemzet nem egy statikus állapot, hanem egy mindennapi népszavazás, egy dinamikus vállalkozás. A nemzet létét a dicső múlt és a cselekvő jelen mellett a jövőbe vetett közös bizalom teremti meg újra és újra. Ez a lét minden egyes nap a megmaradás és a megszűnés határán táncol. És miből táplálkozik ez a bizalom? Nemcsak abból, hogy beszedik az adókat, hogy folyik a víz a csapból, vagy hogy – a minisztérium rögeszméje szerint – éppen hova vesznek mozdonyokat. Hanem abból, hogy megőrizzük és újjáépítjük azt, amit az őseink ránk hagytak, mert az a jövőnk fundamentuma!
A konzervatív gondolkodás nagymestere, Ernest Renan szerint a nemzet alapja a közös emlékezet: a múltban együtt véghezvitt nagy dolgok dicsősége és a jelen akarat, hogy theseeket folytassuk. Mit tesz ezzel szemben a jelenlegi vezetés? Töröl, rombol, magára hagy. Ahogy a brit konzervativizmus atyja, Edmund Burke figyelmeztetett: a társadalom egy megbonthatatlan szerződés az élők, a holtak és a még meg nem születettek között. Ha ezt a láncolatot elvágjuk, ha hagyjuk, hogy a palota kibelezett szárnya az őszi és téli fagyokban szétázzon és elenyésszen, akkor a múltunkat tagadjuk meg, és a jövőnket áldozzuk fel.

Volt idő, amikor a Palota és környéke a Momentum-féle nihilista víziók miatt könnyen úgy nézhetett volna ki, mint egy betonbunkerekkel elcsúfított ukrán kisváros főtere. Most pedig, a Vitézy-féle vezetés „racionalizálása” után újra az ostrom utáni romok képét fogja nyújtani – azzal a gyalázatos különbséggel, hogy most még a minimális állagmegóvásról sem hajlandóak gondoskodni!

Miniszter úr! Nem Kukutyinban kellene eldurrantani az adófizetők milliárdjait német mozdonyokra és vagonokra, miközben a nemzet szimbolikus szíve rohadni kényszerül. Először meg kell óvni azt, ami a miénk, ami az identitásunkat képezi! Mert egy vasútvonalat bármikor le lehet fektetni, de a sárba tiport, félbehagyott nemzeti büszkeséget és az elárult történelmi örökséget nem lehet menetrendi alapon újraindítani.