Az igazi győzelem az, amikor a hatalmat a tekintély koronázza - sajnos ez most nem sikerült.

A puszta hatalom és a valódi autoritás közötti különbség az egyik legősibb mérce a politikai filozófiában, amely napjaink magyar közéletében ismét élesen kirajzolódik. A politikai tekintélyt ugyanis soha nem a pozíció puszta lényege, nem a formális kormányzati hatalom teremti meg, hanem annak a személynek a cselekedeteiből, tudásából és jelleméből kell fakadnia, aki irányítani kíván.

Az igazi autoritás egy jóságos tanácsadó, akit a teljesítménye és emberi tartása okán önként, tiszteletből érdemes követni, nem pedig külső kényszer vagy parancs alapján.

A rendszerváltás óta eltelt időszakban a magyar választók láthattak példát erre a fajta formátumra. Antall József intellektuális méltósága, Orbán Viktor stratégiai karizmája, vagy akár Horn Gyula sajátos politikai tapasztalata – mindegyikük rendelkezett a tekintélynek azzal a morzsájával vagy tömbjével, amely generációk számára tette őket követendő mintává.

Ezzel szemben a modern politikai aréna sokszor dekonstruálja ezt az eszményt. Az elmúlt másfél évtizedben a hangos véleményvezérek, kulturális és politikai kritikusok gyakran épp az autoritás fogalmát gúnyolták ki, olyan nyelvi fordulatokkal és szatírával illetve azt, amely módszeresen leépítette a tekintély klasszikus tiszteletét.
A mai digitális térben és a parlamenti csatározások feszült légkörében ugyanakkor látványossá válik, amikor egy politikai szereplőből hiányzik ez a belső, megalapozott tekintély.

Magyar Péter kormányzati szerepében és megnyilvánulásaiban rendszeresen tetten érhető az a feszültség, amely a tisztelet kiköveteléséből fakad. Amikor a politikai kommunikáció kimerül a konfrontatív, olykor hisztérikusnak ható megnyilvánulásokban és a folyamatos figyelemkeresésben, az valójában a tehetetlenség és a valódi problémamegoldó képesség hiányának a tünete. Az a vezető, aki nem képes meglenni a reflexszerű lájk- és figyelemgyár nélkül, és indulatosan kéri számon az ellenzéken vagy a közönségen a „neki járó” feszült figyelmet, elvéti az autoritás lényegét.

A tiszteletet nem lehet követelni vagy rendeletbe adni. Az abszolút tekintély a mindenségben egyedül Istent illeti meg, aki nemcsak uralkodik, de önkéntes követésre is hív. A földi politikában a titáni csapkodás és a médiaviharok keltése nem helyettesítheti a szilárd jellemet és a valós tudást. Amíg a politika csak a figyelem megtartásáról és a puszta hatalom gyakorlásáról szól, addig a valódi, tiszteletreméltó államférfiúi autoritás elérhetetlen marad.