Felnőttünk a hisztihez, de felnőttünk-e a demokráciához?

A modern politikai diskurzus legkényelmesebb pozíciója a dühös tagadás. Elutasítani, fújolni, „nemet mondani” nem igényel intellektuális erőfeszítést, csupán kellő mennyiségű indulatot és néhány jól irányzott szlogent. Tóta W. Árpád publicisztikája kapcsán újra fókuszba került a legfiatalabb választói generáció, amely a szerző szerint „most vár”, de „ha akar, tud robbantani”. A kérdés csak az: ha felrobbantják a meglévő kereteket, mi marad a romokon? Mert a pusztán rombolni tudó düh nem államférfiúi erény, hanem a gyermeki hiszti politikai szintre emelése.

Egy érett, felelősen gondolkodó embertől – pláne egy választójoggal rendelkező állampolgártól – alapvető elvárás lenne, hogy ne csak azt tudja megmondani, mit nem akar, hanem azt is, hogy mit akar helyette.
Ez a probléma ma leginkább a Tisza Párt és holdudvara körül tapasztalható intellektuális mélyrepülésben csúcsosodik ki. A mozgalom sikeresen lovagolta meg azt a buli- és élményalapú társadalmi berendezkedést, amely a politikát is csupán a szórakoztatóipar egy újabb ágának tekinti. A fiatalok százezrei számára a politikai szerepvállalás kimerül a fesztiválhangulatú rendezvényekben, a lájkokban és a látványos performanszokban. Ez a közeg azonban vak és süket a közép- és hosszútávú tervekre, valamint az olyan valódi strukturális kihívásokra, mint a demográfiai krízis, a nyugdíjrendszer fenntarthatósága vagy a globális gazdasági átrendeződés. A komoly szakpolitikai víziókat felváltotta az azonnali dopaminlöketet biztosító élménypolitizálás.
Ma Magyarországon egy átlagos első választó vagy huszonéves kísértetiesen hasonló közhelyeket ismételget. A közösségi média algoritmusaiból, a Tisza-bulik hangulatából és a popkulturális megmondóemberek hálózatából rájuk ragadt jelszavak – a mindent megváltó „változás kultusza”, a korrupció emlegetése vagy az orosz befolyásoktól való rettegés – mögött azonban tátong az űr. Amikor megkérdezzük tőlük, hogy a sokat bántott Orbán-rendszer helyett milyen elvi, erkölcsi vagy gazdasági premisszák alapján működő országot képzelnek el, mély hallgatás a válasz.

Ez a magatartás morálisan és intellektuálisan is védhetetlen. Nem elég vakon valami ellen szavazni. Egy intelligens embertől elvárható, hogy ha egy működő rendszert le akar bontani, akkor érthetően elmagyarázza:

1. Miért nem kér a dologból? (De nem importált klisékkel és rendezvényeken skandált rigmusokkal, hanem strukturális, racionális érvekkel.)
2. Mit akar helyette? (Milyen adórendszert, milyen oktatási struktúrát, milyen külpolitikai doktrínát?)

A történelem megtanította, hogy az ideológia nélküli, tisztán a rombolásra és az élményhajhászásra épülő mozgalmak – legyenek azok középkori parasztfelkelések vagy modern kori dühkitörések – mindig katasztrófába torkollnak. Ha valaki nem tudja, hová tart, az törvényszerűen egy még rosszabb helyen fog kikötni.
A világ ugyanis nem a Gyűrűk Ura, ahol elég legyőzni a Sötét Urat, és a jók automatikusan boldogan élnek, míg meg nem halnak. A valóság sokkal inkább a Trónok harcára hasonlít: bonyolult, szürke zónákkal teli, ahol egy politikusnak állandóan nehéz döntéseket kell hoznia korlátozott információk alapján. Az a generáció, amelyik még a kötelező olvasmányokon sem rágta át magát, és nem érti az élet valódi drámáit, joggal kelt aggodalmat, amikor a politikai jövőről dönt.

Rögtön és mindent akarnak, elutasítják a tapasztalatot, nem tisztelik a tudást, és megvetik az autoritást. Ez a fajta gőgös magabiztosság veszélyes. A demokrácia nem egy gyorsétterem vagy egy hétvégi buli, ahol ha nem tetszik a zene, borítjuk az asztalt. A szavazat felelősség. Ha a „fiatalok most várnak”, akkor a várakozási időt talán nem a hiszti hergelésére és az élményhajhászásra, hanem a tanulásra és egy koherens jövőkép kidolgozására kellene fordítaniuk. Mert amíg nem tudják megmondani, mit akarnak építeni, addig jobb, ha a romboló eszközöket is leteszik a kezükből.