Itt van bizony és itt van más is:
Példának okáért a politika deszakralizációja. Hogyan züllesztette Magyar Péter a közbeszédet a pitiáner tömegember szintjére

Amikor José Ortega y Gasset 1930-ban megírta A tömegek lázadása című alapművét, még nem létezett a Facebook, a TikTok, sem az okostelefonok világa. Mégis, a spanyol filozófus hajszálpontos diagnózist adott a 21. századi magyar politikai valóságról, amikor leírta a „tömegembert” (hombre-masa). Ortega tömegembere nem anyagi helyzete, hanem mentális alkata alapján ismerszik meg: szellemileg rest, képtelen a mélyebb reflexióra, gyűlöli a kiválóságot, miközben önelégülten követeli a jogait anélkül, hogy bármilyen kötelességet elismerne.

A mai Magyarországon ennek az ortegai tömegembernek a legfőbb politikai vámszedője és kiszolgálója Magyar Péter lett, aki az elmúlt években szinte intézményesítette a politika lezüllesztését, sikeresen rángatva le a közbeszédet a legpitiánerebb ösztönök szintjére.

A hagyományos polgári és demokratikus ethosz szerint a politika a közözvegyek, a nemzeti sorskérdések, a strukturális reformok és az intellektuális viták terepe. Magyar Péter ezzel szemben felismerte, hogy a digitális társadalom egalitárius középszerűsége nem igényel intellektuális nívót. Miért is igényelne, amikor a tömegembert frusztrálja a komplexitás?
Az ellenfelei és kritikusai által joggal „pitiánernek” nevezett akciók – a saját családtagokról és munkatársakról készített, majd politikai fegyverként használt titkos hangfelvételek, a bulvárba hajló nadrágszíj-viták, a diszkóbotrányok és a gátlástalan Facebook-kommentcsaták – nem politikai kisiklások. Ezek egy tudatos stratégia alapelemei. Magyar a politikát a magasztos eszmék szintjéről sikeresen hozta le a szaftos valóságshow-k és a trash-realityk szintjére. Ez a deszakralizáció otthonos közeget teremt a tömegnek, amely végre nem érzi magát kisebbrendűnek a szakértelemmel vagy a morális tartással szemben.

Adódik a kérdés: Magyar Péter teremtette-e ezt a morális és szellemi vákuumot, vagy ő maga is csak a terméke? Ortega logikája szerint a válasz egyértelmű: a tömegember igényei teremtették meg Magyar Pétert.
A magyar politikai kultúra évtizedek óta zajló végletes leegyszerűsítése és polarizációja már régen kitenyésztette azt a fogyasztót, aki képtelen hosszú programokat elolvasni, de imádja a botrányt, a kárörömöt és a gyors és olcsó morális elégtételt. Magyar Péter zsenialitása abban állt, hogy kiváló ösztönökkel ismerte fel a közösségi média (a Facebook- és TikTok-algoritmusok) működését. Ezek az algoritmusok nem a minőséget, hanem az elköteleződést (engagement) mérik, amit a legkönnyebben dühvel, felszínességgel és személyeskedéssel lehet elérni.
Magyar nem akart elit lenni; inkább felvette a napszemüveget, a fehér inget, és az internet népének nyelvén, olykor agresszíven, gátlások nélkül kezdett el vagdalkozni. Ezzel megadta a digitális tömegnek a vágyott illúziót: „ő is csak egy közülünk”.

Ortega éles különbséget tett a tömegember és a „kiváló vagy nemes ember” között. A nemes ember folyamatosan követel magától, és küldetéstudata van; a tömegember elégedett a saját középszerűségével. Magyar Péter politikája a nemes emberi minőség zárójelbe tétele. Amikor politikai akciói a hagyományos etikai normák szerint mélyen megkérdőjelezhetők, a tábora ezt nemhogy nem bünteti, de egyenesen tapsol neki. A tömegember morális relativizmusa szerint ugyanis a cél (a fennálló hatalom lebontása) minden pitiáner vagy etikátlan eszközt szentesít.
Magyar Péter így nem egy új morális vagy szellemi minőséget hozott a magyar közéletbe, hanem a digitális kor eszközeivel intézményesítette és legitimálta az ortegai tömegember legrosszabb tulajdonságait: a reflexió nélküli gyanakvást, a bosszúvágyat és a középszerűség abszolút diadalát. A kérdés már csak az, hogy egy ilyen, belsőleg üres és kizárólag romboló energiákra épülő politikai struktúra képes-e valaha valódi államépítésre, vagy törvényszerűen összeomlik, amint a pitiáner botrányok újdonságereje elenyészik.