Erény vagy önfeladás? Néhány gondolat Beer Miklós püspök toleranciaképéről

Beer Miklós nyugalmazott váci püspök ismert és sokat idézett tézise szerint: „a tolerancia elutasítása, negligálása a belső bizonytalanság jele.” A főpásztor progresszív, dialógusra törekvő megközelítése szerint az igazi belső bizonyosság nem szorul rá a bezárkózásra; aki biztos a saját hitében, identitásában és igazában, az képes félelem nélkül, nyitottan fordulni a másság felé. Bár ez a pszichologizáló megközelítés intellektuálisan tetszetős és a modern humanizmus alapértékeit tükrözi, komoly társadalomfilozófiai kritikának ágyaz meg. Ha a kérdést a civilizációk életciklusa, a morális relativizmus és a kulturális önvédelem felől vizsgáljuk, Beer Miklós állítása túlságosan leegyszerűsítővé, sőt kockázatossá válik. A tolerancia elutasítása ugyanis sok esetben nem a gyengeség, hanem a kollektív önfenntartás és a szilárd értékrend utolsó védvonalának jele.

A püspöki argumentum alapvető tévedése, hogy a határok meghúzását – vagyis a tolerancia megtagadását – egyéni, pszichés frusztrációként vagy félelemként definiálja. Ezzel szemben a történelem arra tanít, hogy a normák elmosódása, a mindent elfogadó attitűd sokkal inkább a társadalmi szintű céltalanság és a kulturális dekadencia tünete. Ahogy José Ortega y Gasset spanyol gondolkodó rámutatott: uralkodni annyit jelent, mint célt mutatni a társadalomnak.
A célok kijelölése azonban elkerülhetetlenül megköveteli a kizárólagosságot: bizonyos értékek felemelését és mások elutasítását. Ha egy kultúra a „mindenkinek igaza van” állapotába süllyed, felszámolja saját vörös vonalait. Amikor a tolerancia korlátlanná válik, a társadalom nem „magabiztossá”, hanem közömbössé és védtelenné válik a saját normatív alapjaival szemben.

Ebből a szempontból a tolerancia elutasítása nem bizonytalanságból fakad, hanem éppen a bizonyosság utolsó reflexe. Ha egy közösség nem képes kategorikusan nemet mondani azokra az eszmékre, életvitelekre vagy kulturális mintákra, amelyek fenyegetik a belső kohézióját, akkor lényegében felszámolja önmagát. Egy vallás vagy egy társadalom szilárdságát nem az méri, hogy milyen mértékben képes feloldódni a pluralizmusban, hanem az, hogy képes-e fenntartani saját belső rendjét. Nem a bizonytalanság, hanem a józan realitásérzék ismeri fel, hogy a morális relativizmus vákuumot teremt.

Ez a felismerés vezet el Karl Popper híres elméletéhez, a tolerancia paradoxonához. Popper logikája éppen Beer Miklós tételével szemben érvel: ha egy társadalom korlátlanul toleráns, akkor az intoleráns csoportok idővel könyörtelenül elpusztítják a toleráns közeget. Ebből következően a tolerancia megtagadása bizonyos pontokon túl nem hiba, hanem alkotmányos és kulturális kötelesség. Az az erő, amely nem hajlandó tolerálni a saját alapértékeit romboló hatásokat, nem reszket a bizonytalanságtól – ellenkezőleg: birtokában van annak az öntudatnak, amelyért hajlandó konfliktust is vállalni.

Összességében Beer Miklós püspök álláspontja a keresztény szeretet és nyitottság idealizált talaján áll, de figyelmen kívül hagyja a szociológiai és történelmi realitásokat.
A túlzott tolerancia nem a magabiztos civilizációk sajátja, hanem a hanyatló, önazonosságukat vesztett társadalmaké, amelyek már semmit sem hisznek eléggé ahhoz, hogy megvédjék. A határok kijelölése és a tolerancia megtagadása nem a gyengeség, hanem a fegyelmezett, életképes és erős identitású kultúrák alapvető ismérve.