A megfélemlített elit és a jóléti apátia: Németország útja a csendes hanyatlás felé

A német politikai paletta legutóbbi tektonikus mozgásai – különösen az Alternatíva Németországért (AfD) történelmi léptékű előretörése – mögött egy sokkal mélyebb, strukturális válság húzódik meg. A jobboldali fordulat sikere ugyanis nem feltétlenül az adott párt zsenialitásában rejlik. Sokkal inkább abból fakad, hogy a fősodorbeli pártok (CDU, SPD) látványosan képtelenek megfogalmazni az átlagpolgár húsba vágó problémáira a józan ész válaszait. Az illegális migráció, az ipari versenyképesség önfeláldozása és az ideológiavezérelt energiapolitika mind olyan kérdések, amelyekben a fősodornak a realitások talaján kellene állnia. Mégsem teszi. Vajon miért?

A fegyelmező narratíva és a politikusok egzisztenciális félelme

A válasz a globális fősodorbeli média fegyelmező, tematizáló és morális kisajátító szerepében keresendő. Egy olyan globális véleménymonopólium épült ki, amely a zöld ideológiát és a progresszív dogmákat tette meg a politikai legitimitás egyetlen mércéjévé. Ez a gépezet nem érvel, hanem fegyelmez: aki eltér a kijelölt iránytól, azt azonnal megbélyegzi, kirekeszti és morálisan megsemmisíti.
Emiatt egy fősodorbeli német politikus ma sokkal jobban fél a média és a progresszív elit bosszújától, mint magától a választási kudarctól. A folyamatos médiatűz elvette a hagyományos pártok bátorságát attól, hogy az élet valódi problémáival foglalkozzanak. Ehelyett megpróbálnak „zöldebbek lenni a zöldnél”, ami a választópolgárokban egy hiteltelen, másodkézből kapott (szekund hand) élményt és méla undort szül. A politika így elveszítette képviseleti funkcióját, és a globális elvárásoknak való megfelelési kényszerré silányult.

A polgári berendezkedés a hanyatló óriás végnapjaira

De miért tűri ezt a német társadalom, különösen a gazdagabb, nyugati és déli tartományokban? A válasz az egzisztenciális fenyegetettségben és a felhalmozott jólét altató hatásában rejlik.
Egy átlagos, jómódú német polgár pontosan látja a rendszerszintű problémákat, ám a média és a pénzügyi elit bosszúhadjáratait látva nem mer kockáztatni. A nyílt rendszerkritika, a fősodorból való kibeszélés ma Németországban komoly egzisztenciális, üzleti és társadalmi kiközösítéssel járhat.
A kockázatvállalás helyett a német középosztály jelentős része egyfajta „belső emigrációt” választott. Úgy tűnik, a polgárok többsége már berendezkedett arra, hogy az egykor büszke, de most mind iparilag, mind kereskedelmileg és népesség tekintetében is hanyatló óriás végnapjait a lehető legnagyobb kényelemben, nyugalomban és biztonságban élje le. Amíg a korábbi évtizedekben felhalmozott tőke és a jóléti állam maradványai biztosítják a privát komfortot, addig a morális fegyelmezés sikeresen tartja fenn az apátiát.

A kérdés már csak az, hogy a valóság – a gyárbezárások, az autóipar agóniája és a romló közbiztonság képében – mikor töri át a kényelem és a megfélemlítés falát, és marad-e egyáltalán visszaút a gazdasági önfeladás útjáról.