A düh és az illúziók fogságában: A modern magyar tömegember látlelete

Gyakori jelenség a mai magyar közbeszédben, hogy a társadalom egy része hangosan nevet vagy gúnyolódik a legújabb politikai tévhiteken – mint például azon a naiv elképzelésen, hogy az Európai Unióból érkező milliárdokat közvetlenül, készpénzben kellene szétosztani a lakosság között.
Pedig ezen a jelenségen nincs semmi nevetséges.
Ez nem egy vicces anekdota, hanem egy mély és szomorú kortünet; egy pontos látlelet arról, hogyan érez, hogyan gondolkodik a magyar társadalom egy jelentős része.

Amit ma tapasztalunk, az nem más, mint José Ortega y Gasset klasszikus „tömegemberének” modern, digitális reinkarnációja. A XX. század elején leírt karaktert most a közösségi média, a Facebook és a mögötte álló algoritmusok segítségével hergelték fel. Ezek a platformok egy hamis, radikálisan egalitárius világképet közvetítenek, amelyben a komplexitás bűn, a szakértelem gyanús, és az egyénnek azonnali, alanyi jogon járó jólét dukál.

A tömegember most megérkezett, és követeli a jussát️
Sokan hajlamosak felmenteni az új politikai formációkat – például a Tisza Pártot –, mondván, az emberek frusztrációjáért nem ők a felelősek. Ez a megközelítés azonban téves.
A Tisza, ahogyan tágabb értelemben a teljes európai baloldal és a populista elit egésze is, szisztematikusan távolodik el a legfontosabb európai szervező elvtől: a racionális, logikus és valósághoz ragaszkodó gondolkodástól.
A politika ma már nem a realitások talaján szerveződik, hanem a vágyak menedzselésére épül. Fűt-fát ígérnek, és a közösségi média algoritmusainak segítségével ezek az ígéretek akadálytalanul diffundálnak, szívódnak be a társadalom legmélyebb rétegeibe.

A tömegember elhiszi az illúziót, és most számon kéri gazdáján az ígéretet – azt az ígéretet, amit a gazda a rideg gazdasági és strukturális realitások miatt természetesen képtelen betartani.

A kognitív disszonancia dühspirálja:

Afolyamat legtragikusabb pontja azonban nem maga a csalódás, hanem az, ami utána következik. Amikor a beígért vágyak és a valóság ütköznek, a tömegember elméjében elviselhetetlen kognitív disszonancia keletkezik. Ennek feloldására két út létezne: a gondolkodás, a tévedés beismerése és a világkép korrekciója, vagy a tagadás.Mivel a intellektuális önreflexió fájdalmas, a társadalom jelentős része a könnyebb, rombolóbb utat választja: dühvel reagál.

Ez a düh egy mérgező spirálként működik:

Első lépésben a vele egyet nem értő embertársai, a vitapartnerek ellen fordul, megbélyegezve őket.
Második lépésben a közvetlen környezetére, a családjára és a mikroközösségeire gyakorol elviselhetetlen nyomást.
Végül a düh és a tehetetlenség önmaga ellen fordul, belső szorongást, mentális pusztítást végezve.

Ez a borzasztó mechanizmus az, ami miatt a „kiosztható EU-s pénzeken” való nevetés valójában sírásra kellene, hogy késztesse a szemlélőt. Nem az információhiány a legnagyobb baj, hanem a racionális párbeszédre való képtelenség, és az a dühspirál, amely napról napra emészti fel a társadalmi szövetet.