Újra feltörjük az ötödik pecsétet?!

A rendszerváltás óta eltelt több mint harminc év legnagyobb morális csődje és legszemetebb politikai színjátéka az úgynevezett „ügynökakták” körüli hercehurca. Amit ma a haladó értelmiség és a politikai elit elitista körei igazságtételként és a múlt megtisztításaként ünnepelnek, az nem más, mint a társadalom utólagos, cinikus bemocskolása. Pontosan úgy, ahogy Az ötödik pecsét zseniális, öltönyös civilruhása tette: kényszeríteni a kisembert egy visszavonhatatlan morális öngyilkosságra, majd harminc év múvva ujjal mutogatni rá, miközben a valódi bűnösök a páholyokból röhögnek az egészen.

Miről szól valójában ez a nagyarcú álszentség? Arról, hogy a piramis legalsó fokán álló, sarokba szorított, egzisztenciálisan megnyomorított kisembereket dobják oda a présháznak. Azokat a melósokat, kisvárosi tanárokat, egyszerű hivatalnokokat, akiket zsarolással, a gyermekeik jövőjével való fenyegetéssel, fizikai vagy lelki terrorral kényszerítettek rá arra, hogy aláírjanak egy darab papírt. Sokan közülük már rég halottak, de a „haladó” bosszúhadjárat nem nyugszik: a bélyeget rá akarják égetni a gyerekeikre, az unokáikra. Olyan generációs terhet akarnak a vidéki vagy mikro-környezetükben élő kisemberek nyakába varrni, amellyel a mindennapi túlélés mellett képtelenség elszámolni. Egy életre el akarnak átkozni egész családokat, miközben a szerencsétlen utódok semmiről sem tehetnek.A legfelháborítóbb az egészben a szelektív vakság és a gátlástalan elitmentés. Az ügynöklisták lobogtatása arra szolgál, hogy elterelje a figyelmet a rendszer igazi működtetőiről. Hol vannak a tartótisztek? Hol vannak a parancsokat kiadó pártfunkcionáriusok, a belügyi fejesek, a diktatúra csúcsintézményeinek gőgös urai? Ők nem a megvetett listákon szerepelnek elkövetőként.

Ők azok, akik a rendszerváltás után is a helyükön maradtak, parlamenti székekben vigyorogtak, vagy a politikai kapcsolataikat gátlástalanul és busásan készpénzre, gyárakra, ingatlanokra váltották.A Rózsadomb és Újlipótváros védett luxusában élő kommunista nagycsaládok, az újlipótvárosi haladó értelmiség, és a velük gátlástalanul kollaboráló, képmutató „rózsadombi keresztények” köszönték szépen, jól jártak.
Ők kiszolgálták a megszálló Szovjetuniót, elkövették a létező legnagyobb bűnt, a hazaárulást, profitáltak a diktatúrából, most pedig ugyanolyan megközelíthetetlen pozíciókból oktatnak ki erkölcsből. A generációs nyúlványaik pedig ott ülnek a gazdasági és politikai élet csúcsain.És most ez az egész gőgös, pusztító mentalitás új erőre kap a Tisza partján.

Az olyan figurák, mint a Ruff Bálint-félék, cinikusan beleröhögnek az arcunkba, és azt mondják: „szomorúak lesztek”. Hát persze, baszd meg, azok vagyunk! De nem azért, amiért ők gondolják. Azért vagyunk szomorúak, mert ezek a gennyládák még mindig szabadlábon vannak, mert harminc év alatt képtelenek voltunk elszámoltatni őket és az ideológiai gyökereiket.Ez a mostani politikai hullám egy olyan szavazóbázisra épít, amelynek az egyetlen igazi közös metszéspontja, a legfőbb hajtóereje a másokkal történő kíméletlen leszámolás vágya. De a tömeg vak, és nem veszi észre a tragédiát: ez a gépezet nem fog megállni a gazdagoknál, vagy a vélt és valós bűnöket elkövető elitnél. Ez a bosszúszomjas mentalitás a kisembert is ugyanúgy be fogja darálni.

Őket is le fogják rántani abba a mocsárba, abba a morális szemétbe, ahova Az ötödik pecsét öltönyöse akarta aljas módon kényszeríteni a főszereplőket.Ez a folyamat nem a múlt feltárása, hanem a társadalom szisztematikus pusztítása. Az áldozatokból csinálnak elkövetőket, miközben az igazi bűnösök örökösei szabadlábon asszisztálnak a lincseléshez. Az 50-es évek és a Kádár-diktatúra után ez a gőzerővel zajló színjáték nem más, mint a magyar társadalom újbóli, aljas megalázása – egy olyan mocsár, amiben a gátlástalanok tiszta kézzel gázolnak át, a számlát pedig megint a legkiszolgáltatottabbakkal fizettetik ki.