A pillanat császárai: Influenszer-politika, digitális hübrisz a figyelemgazdaságban

A politikai rendszerek elemzése során a politológia és a szociológia hagyományos kategóriái egyre gyakrabban bizonyulnak szűkösnek. Míg korábban a magyar társadalom lélekállapotát a látszatokba kapaszkodó Blue Jasmine figurájával, a jelenlegi politikai hatalom valósága egy radikálisan új formát öltött.

Lion Feuchtwanger 1936-os A hamis Nero című regénye ma is érvényes elméleti keret, de csak akkor, ha Terentius, a fazekasmester alakját lefordítjuk a 21. század nyelvére.
A modern álcsászár ugyanis nem egy klasszikus diktátor, hanem egy politikai influenszer: a figyelemgazdaság oligarchája, a lájkok, a virális videók és a pillanat ura.
Ez az írás azt vizsgálja, miként alakul át a hatalomgyakorlás digitális valóságshow-vá, hogyan esik a modern báb a saját algoritmusa csapdájába, és milyen árat fizet a társadalom a görgethető politikai illúziókért.

I. A lájk-oligarchia: A politikai influenszer inkubációjaFeuchtwanger regényében Terentiust a háttérből Varro szenátor és szövetségesei építik fel, kihasználva a nép Nero utáni nosztalgiáját. A modern politikai térben ez a „példátlan politikai, gazdasági és titkosszolgálati beavatkozás” nem más, mint a figyelem és a digitális infrastruktúra ipari szintű kisajátítása. A mai Varro szenátorok nem a háttérben suttognak, hanem algoritmusokat optimalizálnak, hirdetési milliárdokat égetnek el, és professzionális tartalomgyártó stábokat mozgatnak.A modern álcsászár nem az intézményi háttérből, hanem a képernyőkről meríti legitimációját. Olyan politikai termék ő, akit a szociológia „algorithmic populism” (algoritmikus populizmus) néven ismer. Ebben az inkubációs fázisban a vezető lényegében egy tartalomgyártó: az a feladata, hogy naponta gyártsa a politikai dopamint a választóknak, tematizálja a közbeszédet, és eladja a „nép egyszerű gyermeke, aki szembeszáll a globális elittel” narratíváját. Ő a pillanat ura, akinek hatalma addig tart, amíg a tömegek ujjai meg nem állnak a képernyőn a videója láttán.

II. Az algoritmus-hubrisz: Amikor a tartalomgyártó elhiszi a saját mítoszát
A pszicho-politikai torzulás ott kezdődik, amikor a modern influenszer-politikus elfelejti, hogy ő csupán a feed (a hírfolyam) terméke. Terentiushoz hasonlóan, aki egy idő után elhitte, hogy valóban képes továbbvinni Nero politikáját, a mai álcsászár is a saját propagandájának első számú áldozatává válik.A milliós elérések, a fizetett lájkhadseregek szervilis reflexiói és a buborék-effektus eltorzítják a valóságérzékelést. Ezt a jelenséget digitális hubrisznak nevezhetjük. A vezető belső narratívájában a professzionálisan vezérelt trollhadseregek, a célzott hirdetések és a kisajátított média észrevétlenné válnak. Elhiszi, hogy a népszerűsége és a tévedhetetlensége a saját zsenialitásának, transzcendens kiválasztottságának köszönhető. Nem egy politikai gépezet működtetőjének látja magát, hanem egy digitális messiásnak, egy popkulturális istenségnek, aki egymaga hajlítja meg a valóságot egy jól irányzott TikTok-videóval vagy Facebook-poszttal.

III. A „következő tartalom” csapdája és a társadalmi számla

A modern influenszer-politika vastörvénye azonban az, hogy a figyelem illékony, a nézők pedig hamar ráunnak a repetitív tartalomra. Az algoritmus-hubrisz vakká tesz a valódi, strukturális problémákra: a gazdaság recsegésére, az oktatás és egészségügy összeomlására vagy a nemzetközi elszigetelődésre. Az álcsászár azt hiszi, hogy egy strukturális válságot meg lehet oldani egy újabb kommunikációs kampánnyal, egy újabb ellenségképpel, egy újabb „pillanattal”.
Ám a Patyomkin-falak helyett ma Patyomkin-szűrőket használunk. Amikor a valóság áttöri a digitális burkot, a bukás hirtelen és drámai – mint egy profil törlése vagy a nézettség zuhanása.

De mekkora árat fizet a társadalom ezért a tartalomgyártásért️

A politika kiüresedése: A kormányzás nem szakpolitikai munka, hanem PR-stratégia. Az intézmények nem problémákat oldanak meg, hanem díszletként szolgálnak a vezető napi videóihoz.
A figyelem atomizációja: A társadalom elveszíti a képességét a hosszú távú, komplex gondolkodásra. A közbeszéd 24 órás botrányciklusokra töredezik, így a valódi, strukturális reformok felvetése is lehetetlenné válik.
Kollektív másnaposság: Miközben a társadalom a digitális cirkusz bűvöletében lájkol és kommentel, a fizikai valóság – az infrastruktúra, a tőke, a jövőkép – csendben elértéktelenedik.