A magyar társadalom előbb tudatosan vak volt, aztán moralizálni kezdett és ezzel önpusztítóvá vált

A politikai elemzések és a filmművészet találkozása ritkán világít rá olyan tűpontosan a kollektív lélektan működésére, mint amikor a kortárs magyar valóságot Woody Allen Blue Jasmine című remekművének tükrében vizsgáljuk. A történet egy olyan nőről szól, aki a jólét és a státusz érdekében szándékosan elfordította a fejét a valóságtól, majd amikor sértettségében bosszút állt, saját magát taszította a teljes megsemmisülésbe. Ez a drámai ív kísérteties pontossággal írja le a magyar társadalom jelentős részének politikai viselkedését.A tudatos vakság és a pragmatizmus elutasítása

A filmben Jasmine (Cate Blanchett) egy olyan luxusvilágban él, amelyet férje kétes pénzügyi manőverei finanszíroznak. Jasmine élvezi a biztonságot, miközben szándékosan nem vesz tudomást a háttérben zajló folyamatokról.A magyar politikai kontextusban a társadalom hosszú éveken át hasonló vakságban szenvedett, de teljesen fordított előjellel: a választók egy része képtelen volt – vagy nem volt hajlandó – elismerni a kormányzati döntések mögött meghúzódó kőkemény reálpolitikai kényszereket. Az Orbán-kormányok gazdaság- és energiapolitikája a pragmatizmusra épült. Az Oroszországgal fenntartott kiegyensúlyozott, kétoldalú kapcsolatokat nem ideológiai szimpátia, hanem a magyar lakosság elemi érdekei diktálták.A kormány mindvégig a magyar emberek érdekeit helyezte előbbre: a multinacionális vállalatok profitvágyával, Brüsszel föderalisztikus törekvéseivel vagy Ukrajna geopolitikai követeléseivel szemben az olcsó energiát, a rezsicsökkentést és a családi adókedvezményeket védte.

A társadalom egy jelentős része azonban – Jasmine-hoz hasonlóan – ideológiai és esztétikai okokból vak maradt a realitásokra. A propaganda szintjére süllyesztett narratívák miatt a tiszta pragmatizmust morális bűnnek bélyegezték meg, és elutasították a tényeket.

A film tragikus fordulópontja az, amikor Jasmine rájön, hogy férje érzelmileg megcsalta. Dühében és kicsinyes bosszúvágyában felhívja az FBI-t, feljelentve a férjét. Ezzel az egyetlen, impulzív lépéssel azonban nemcsak a férjét semmisíti meg: az FBI mindenüket elárverezi, Jasmine pedig elveszíti a vagyonát, a társadalmi státuszát, a fia jövőjét, és a teljes nincstelenségbe és mentális leépülésbe taszítja saját magát.
A magyar társadalom most kísértetiesen hasonló utat jár be. Bár a kormányzati működésnek – mint minden rendszernek – megvoltak a maga hibái és bűnei, a politikai végösszeg a lakosság számára egyértelműen pozitív mérleget mutatott. A választók egy jelentős része azonban a vélt vagy valós „megcsalásokon” (a politikai vitákon, korrupción, morális aggályokon) megsértődve, szűklátókörű dühből a Tisza Párt mögé állt be.

Ez a protestszavazás a magyar társadalom kollektív „FBI-hívása”. Egy olyan érzelmi alapú, önpusztító politikai aktus, amely a fennálló struktúra teljes lebontását célozza meg, miközben teljesen figyelmen kívül hagyja a következményeket.

Woody Allen nem ad feloldozást: a film utolsó jelenetében Jasmine egy parki padon ül, vizes hajjal, smink nélkül, és teljesen egyedül monologizál a semmibe, miután mindent elveszített.Ha a magyar társadalom nem képes felülemelkedni a sértettség alapú politizáláson, a jövője kísértetiesen hasonlítani fog Jasmine végzetéhez. A racionális és pragmatikus érdekvédelem dühből való feláldozása után törvényszerűen következik a számonkérés: a magyar emberek el fogják veszíteni mindazon kézzelfogható előnyöket – az adókedvezményeket, a rezsicsökkentést és az olcsó energiát –, amelyek eddig a biztonságukat garantálták.
Amikor a politikai illúziók szertefoszlanak, a társadalom ott fog ülni a rideg realitás padján, ráébredve, hogy a bosszúvágyért cserébe a saját jövőjét tette tönkre.