A Birkin-effektus: A globális tőke és a bicikliző neojakobinusok kognitív disszonanciája

A Hermès Birkin táska volt, van és lesz️
Ezen – legalábbis addig, amíg a liberalizmus istene, a pénz mint antikrisztus uralja a világot – semmi sem fog változtatni.

De nézzük a szánalmas felső-középosztályt és az őket fojtogató, kollektív kognitív disszonanciát! E nyomorult réteg tagjai maguk is a Birkin-effektus láncszemei: csekélyke tehetségüket boldogan ajánlják fel olyan multinacionális konglomerátumoknak, amelyek nemzetállamokat szipolyoznak ki, gyerekeket dolgoztatnak, kormányokat buktatnak meg, és gazdaságokat tesznek tönkre, emberek millióit taszítva nyomorba. Ebből a globális rablásból finanszírozzák a Birkin-táskák hordozói azt a luxust, amit ugyanezek a multinacionális rabszolgák termelnek meg nekik.
Ugyanezek a hálózatok persze elvárják ettől a szerencsétlen felső-középosztálytól, hogy a bűntudatát egy újfajta, álszent puritánságba menekülve csillapítsa. Tessék szépen biciklivel járni, tömegközlekedni autó helyett, újrahasznosított, nívótlan rongyokban feszíteni! Magyarul: tessék lemenni a porba, a közép- és alsó-középosztály szintjére – azok közé, akik amúgy sem engedhetnek meg maguknak mást. És ez a menedzseri elit boldogan csatlakozik ehhez az önostorozó, neopuritán szektához, miközben a Birkin urai és hordozói hangosan röhögnek a fejük felett.

Ez a kognitív disszonancia a liberalizmus igazi torzszülötte. A pénz, a hatalom és a teljesítmény isteni szintre emelésével, valamint a soha el nem érhető vágyak hajszolásával a rendszer teljesen felőrli a multinacionális cégeknél robotoló középosztály idegeit.

Régóta figyelem és mélyen megvetem ezt a réteget. Bár a maga szűk szakterületén kiváló, bezárkózik a saját kis mikrovilágába. Onnan ki nem lép, mindent a gazdasági racionalizmus és a szükségszerűség dogmáival magyaráz, miközben a liberalizmus romjai és torzói között csúszkál a porban. Képtelenek átlátni a nagy egészet, vakok az élet drámájára, és képtelenek szembenézni saját belső feszültségükkel. Ez a réteg az, amelyik a táskát áhítja, amelyik a táskáért gürcöl, de amelyet soha, de soha nem kaphat meg sem ő, sem a nője – pedig a fehérnép rettenetesen vágyik rá.

Ezt a letagadott, frusztrált dühöt aknázta ki nálunk például a Tisza Párt. Sikeresen megfertőzték ezt a haszontalan, megkeseredett réteget az egalitárius elveikkel, a bosszúvággyal és a hazai „Birkinistákkal” való leszámolás hamis reményével. Ezzel a politikai szélhámossággal próbálják meg kielégíteni a menedzserelit amúgy kielégíthetetlen fogyasztási vágyát, és azt a bűntudatból fakadó lelki nyomort, amely ezt az osztályt szellemi, erkölcsi és megjelenésbeli értelemben is a porba taszította.

A Tisza által vizionált koncepciós perek ugyan elsodorhatják a jelenlegi hazai „Birkinistákat”, ám sekélyes és múlandó lesz ez a kéj. Helyükre ugyanis haladéktalanul osztrák és német táskahordozók lépnek majd. Ez a csere persze némileg csillapítólag hat majd a mi drága, globalista barátainkra és holdudvarukra, hiszen a névtelen, arcnélküli osztrák és német vállalatok – amelyek a 90-es évek rablóprivatizációjához hasonlóan újra letolják majd a hazai ipart, a kereskedelmet és elsősorban az építőipart – nem mutatják meg a valódi arcukat Magyarországon. Így a pénz, a számlagyártás és az úgynevezett „nyugati szaktudás” semleges köntöse jótékony fátylat borít az új táskahordozó elit köré.
Ők ugyanis nem a budai lankákon fognak flexelni a vagyonukkal, hanem Floridában, vagy az isten tudja, melyik távoli, egzotikus magánszigeten. A gépezet szerencsétlen, itthoni kis csavarja pedig soha nem fogja megtudni, hogy pontosan melyik osztrák vagy német Brünhilda gazdagodott meg az ő nyomorult, alulfizetett munkájából. Ha így vesszük, ezeknek a hasznos idiótáknak a saját logikájuk szerint végül is megérte tönkretenni a nemzeti burzsoáziát, a magyar kapacitásokat és a teljes hazai belső ipart. De vajon tényleg megéri? Ezen azért neked is el kell gondolkodnod!

Van-e ebből az ördögi körből kitörés? Szerintem nincs. Ahhoz ugyanis szellemi, lelki és erkölcsi értelemben is fel kéne emelkedniük. Túl kéne lépniük a saját kis köreiken: a kötelező vállalati csapatépítőkön, a heti és havi meetingeken, és a globális vezetők idióta körlevelein, amelyeket valami kaliforniai vagy floridai luxusvillából firkálnak nekik. Meg kéne tagadniuk az egész hazug vállalati kultúrát, a hamis filozófiát és a nem létező „küldetésnyilatkozatokat”. Illetve bocsánat, a küldetés nagyon is létezik: nem más, mint hogy még több Birkin táskát termeljenek meg imádott uraiknak.