A megfelelési kényszer anatómiája: Hogyan lettünk ismét az utolsó csatlós?

A történelem, úgy tűnik, nem tanít, csupán ismétli önmagát – különösen akkor, ha a magyar baloldal politikai vakságáról van szó.
Szinte már-már lenyűgöző az a történelmi folytonosság, amellyel a hazai haladók újra és újra besétálnak ugyanabba a pofonba.
A koreográfia régóta változatlan: 1918-ban a román diplomácia és a nyugati antant nagyvonalúan átverte a naiv Jászi Oszkárt, valamint a tágra nyílt szemmel békét és testvériséget vizionáló Károlyi Mihályt és társait. Jó néhány évtizeddel később, az európai uniós csatlakozás során pontosan ugyanezzel a gyermeki jóhiszeműséggel asszisztált a folyamathoz Gyurcsány Ferenc és elmaradhatatlan baráti köre. Akkor is megkaptuk a magunk színes üveggyöngyeit, a húsbavágó realitásokért cserébe.

És hol tartunk ma?

Magyar Péter és a teljes balliberális térfél pontosan ugyanezt a bukást reprezentálja: Ukrajna ismét megígérte a csodát, a hazai ellenzék pedig – reflexből – újra elhitte azt.

De miért sikerül bennünket mindig ilyen könnyedén megvezetni?

A válasz a magyar baloldal DNS-ében keresendő: ez egy folyamatosan imitáló, szolgaian követő politika. A legfőbb cél nem a nemzeti érdekérvényesítés, hanem a görcsös megfelelési kényszer. Mert a brüsszeli és washingtoni szalonok elvárásainak való megfelelésbe – természetesen – véletlenül sem férhet bele az, hogy a saját, valós érdekeinket képviseljük. Azokat az érdekeket, amelyek mind 1918-ban, mind az uniós integráció során éles ellentétben álltak a Nyugat pillanatnyi geo-stratégiai céljaival.

A végeredmény?

Itt áll előttünk egy – hogy Magyar Péter egyik kedvenc, unásig ismételt kifejezésével éljünk – „magatehetetlen, vergődő” kormányzat. Egy olyan politikai garnitúra, amely teljesen képtelen artikulálni az önérdeket, vak a geopolitikai és geostratégiai valóságra, és képtelen egy minimális, szuverén külpolitikát felmutatni. Gratulálhatunk magunknak: sikeresen elértük, hogy megint mi legyünk az „utolsó csatlós”.

Mivel pedig a tisztelt miniszterelnök úr kifelé, a nemzetközi porondon láthatóan képtelen érdemi politikát folytatni, a felgyülemlett dühét, tehetetlenségét és frusztrációját kénytelen idehaza levezetni. Ráönti azt a politikai ellenfeleire és a társadalom jelentős részére. A kormányzati tevékenység jelen pillanatban ki is merül a kicsinyes bosszúhadjáratokban és a görcsös hatalomkoncentrációban.

Ami pedig a minisztereit illeti: ők nem egy csapat tagjai, hanem magányos szigetként lebegnek a kormányzati űrben. A minisztériumok elszigetelt hűbérbirtokként működnek, ahol a tárcavezetők elkeseredett, egymás elleni harcot folytatnak a folyamatosan szűkülő erőforrásokért. Miközben a belső háború zajlik, a hozzá nem értésükkel és a koordináció teljes hiányával módszeresen káoszba taszítják az országot.