A technológiailag felgyorsított családregény – avagy Magyarország generációs drámája

Amit az elmúlt másfél évtizedben látunk, az egy 19. századi családregény technológiailag felgyorsított politikai változata.

Miről is van szó?

1989–90-ben színre lépett egy „alapító nemzedék” – amelyből Orbán Viktor generációja még ma is aktív. Sokan közülük a rendszerváltás idején huszonéves, erejük teljében lévő, potens fiatalokként léptek be a politikába, és felépítették az új, független Magyarországot. Mindezt olyan szellemi és lelki érettséggel tették, amely a mai huszonévesek körében szinte elképzelhetetlen.
Ezután következik a mi nemzedékünk, a mai negyvenesek és ötvenesek korosztálya. Nekünk még van valós történelmi tapasztalatunk arról, miként formálódott és alakult ki az a szuverén ország, amelyet ma önmagában is életképes, „saját tengelye körül forgó” Magyarországnak nevezünk.

Majd érkezik a legfiatalabb nemzedék, a negyven alattiak korosztálya. Őket Békés Márton találóan úgy jellemezte: „a Tisza-tüntetések kemény magját azok az iskolázott, poliglott, urbánus, középkorú középosztálybéli középvezetők adják, akiknek a szavazás önkifejezés, a politizálás szórakozás, a tüntetés szabadidőtöltés. (…) Ebből a társadalmi közegből származik a tipikus Tisza-káder ideológiája – ő a pragmatikus progresszív, a realista-liberális: européer-centrista, technokrata-reformista, aki szociálliberális korrekciókat hajt végre a piacpárti mechanizmuson. Ennek a „professzionális menedzseri osztálynak” (James Burnham) volt tehát a (tőke)frakciója kezdetben a Tisza Párt, amelyhez később tömegében csatlakoztak a középosztályhoz tartozó választók”. S miután „a legtöbben felfelé tájékozódnak, nem csoda, hogy az elbizonytalanodó alsó-középosztályt mágnesként húzta magával a középosztály közepe, amely a felső-középosztály életmódján és véleményén csüng.”

Ez az embertípus már egyáltalán nem rendelkezik a negyven felettiek történelmi tapasztalataival. Ezt a hiányt külföldi utazásokkal, a multinacionális vállalatok sekélyes céges filozófiájával, valamint külföldi tartótisztjeik – a Johnok, Manfredek és a megjegyezhetetlen nevű skandináv kollégáik – anyacég által kódolt véleményével helyettesítette.
Ez a csapat szinte semmiben sem különbözik az 50’-es ’60-as és ’70-es évek progresszív, baloldali gondolkodóitól. A megoldást az ország problémáira ma is külföldről várják. Akkoriban úgy érezték, hogy a modernizáció Keletről jön, ma viszont – egy identitásbeli gazdaváltás következtében – Nyugatról várják ugyanezeket a sémákat és sablonokat.

Mivel ez a huszonéves és harmincas korosztály keményen multinacionális környezetben edződött, sok magyar családban hamis tekintélyváltás történt. Ez önmagában is abszurd: hogyan válhatna igazi szellemi tekintéllyé az, akinek minimális élettapasztalata van? Ráadásul amit tud, azt is előre „lefagyasztva” kapta a multik tréningjein, hogy aztán a kellő időben felengedve alkalmazza. De bármilyen abszurd is, ez a valóság.
Akinek a referenciapontjai Berlinben, Washingtonban, New Yorkban, Londonban és skandináv városokban vannak, az el sem tudja képzelni, hogy létezhet önálló magyar út. Nem látják be, hogy az ottani minták nálunk használhatatlanok. Nem fogják fel, hogy ezeket a sablonokat nem azért erőltetik rá Magyarországra, mert a magyar nemzetnek, a népnek vagy a családoknak jót akarnak, hanem azért, mert ezek biztosítják a gazdasági kifosztás mechanizmusának ideológiai hátterét. A tragédia az, hogy a kifosztottak magukévá teszik ezt az ideológiát, így szinte önként, büszkén asszisztálnak a saját kifosztásukhoz.
Ez a réteg vitte sikerre a Tiszát: ez a réteg maga a Tisza Párt, és a Tisza maga ez a réteg. Szilárd meggyőződésem, hogy ez a politika újra falnak fogja vezetni Magyarországot, ahogyan falnak vezetett már minden külső mintakövetés a múltban is – hogy messzire ne menjek, a 2010 előtti időszakban.
Szilárd meggyőződésem az is, hogy ezek az öntelt, „Facebook-kulturált” buborékemberek most olyan vonatra ültették fel Magyarországot, amely már nem az utazási katalógusok, képeslapok és Instagram-oldalak csillogó Párizsába, Berlinébe vagy Londonába vezet. Ez a vonat az irodalom által leírt valóságba tart: Laurent Obertone Gerillája vagy Michel Houellebecq Behódolása felé – a gettólázadások, a robbanómellények, a gépfegyveres mészárlások és a terror sújtotta Franciaországába.
Hogyan kapcsolódik ide a családregény analógiája? – teheti fel joggal a kérdést a nyájas olvasó.
Úgy, hogy miután ez a társaság teljesen lebontja Magyarország identitását, önbecsülését, elpusztítja szellemi tereit, és hagyja leépülni a fizikai környezetét – ahogyan azt Karácsony Gergely teszi Budapesttel –, a saját gyermekeik fognak majd megundorodni tőlük.

Az ember természetes állapota ugyanis a közösséghez tartozás és a közösségi büszkeség. Ez elemi ösztön: az összetartozás tudata, amelynek világos jelei vannak. Ez nem merül ki az adófizetésben, az útlevélben vagy a bürokratikus ügyintézésben; a nemzeti szimbólumokban, egy közös életérzésben és stílusban manifesztálódik. Ha ezek a szimbólumok sérülnek, az egyén önbecsülése is csorbát szenved.

A képlet így pontosan követi a klasszikus generációs drámák ívét:

1. Az első korosztály (a mai negyven plusszosok) megteremtette az önállóan gondolkodó, saját utat járó, saját tengelye körül forgó Magyarországot.
2. A második generáció (a mostani, tekintélyként fellépő, multinacionális cégeknél edződött 20-as és 30-as nemzedék) mindezt szét fogja rombolni.
3. A harmadik generáció pedig – ahogyan a nagy családregényekben lenni szokott – valószínűleg felébred, megundorodik az apák sekélyességétől, visszatér a gyökerekhez, és helyrehozza az elődök bűneit.
Ám amíg ez a körbeérés megtörténik, Isten óvja Magyarországot és annak népét!