Kotkodács, kotkodács, minden napra egy bejelentés – a Tisza-kormány működési modellje szinte hajszálpontosan másolja a korábbi Gyurcsány-korszak kezdeti éveit.

A recept ismerős: egy agresszív bejelentéshullámmal, a médiafölényt kihasználva teljesen leuralják a közbeszédet, miközben a háttérben valójában nem történik semmi. Ez a fajta kormányzati tétlenség azonban egyre jobban aggasztja a külföldi befektetőket, akik sürgősen vissza akarják kapni a pénzüket.

A háttérben komoly gazdasági érdekek feszülnek. A különadókkal sújtott bankok és nagy élelmiszerláncok mellett külföldi befektetői csoportok vetettek szemet a hazai piac legértékesebb szeleteire:
Be akarnak vásárolni a magyar közszolgáltatásokba.
Meg akarják szerezni a hazai bankrendszer kulcspozícióit.
Újra privatizálnák a budapesti repülőteret.
Rátennék a kezüket a Mol-részvényekre.

Mivel a kormány nem meri nyíltan beváltani a támogatóinak tett ígéreteit, a külföldi körökre bízza, hogy azokat - némi puha ellenállást követően- kisajtolja belőle. A befektetők pedig régi tettestársaikhoz, az Európai Unió fegyelmező szerveihez fordulnak.

Az EU-s intézmények politikai és pénzügyi blokáddal kényszerítik rá a kormányt az úgynevezett „pénzügyi és strukturális reformok” végrehajtására, ami a valóságban nem jelent mást, mint az ország gazdasági kiárusítását.

A HVG legfrissebb elemzései is megerősítik ezt a tendenciát: a külföldi hitelezők és az EU kőkemény strukturális, adózási és nyugdíjrendszerbeli átalakításokat követelnek Magyarországtól a befagyasztott forrásokért cserébe.

A Tisza-kormány ebben a helyzetben - természetesen, mert mit is tenne egy globálnyikokkal teli kormány- a legkisebb ellenállás felé mozdul el.
Ahelyett, hogy megvédené a nemzeti érdekeket, tehetetlenül széttárja a karját, és a külső kényszerre mutogat: „Nem mi tehetünk róla, ők akarják.”
Ez a klasszikus példája a nem szuverén politikának, ahol a nemzeti érdekek védelme helyett a kormány behódol a globális tőke és a brüsszeli bürokrácia elvárásainak.