Z- eológia

A választások után úgy éreztem magam, mint egy családregényben, amikor a tékozló fiúk átveszik az első generáció által megteremtett jólétet, és aztán szépen tönkre is teszik azt.
Mi – akik fiatalként vagy fiatal felnőttként végignéztük a Kádár-rendszer haldoklását, átküzdöttük magunkat a privatizáción és a rendszerváltáson, a nyakunkba kaptuk a Bokros-csomagot, majd végigéltük a Gyurcsány- és Bajnai-korszakot – végül is túl tudtunk lépni a kádári kisember önzésén.
Elhittük, valóban elhittük, hogy létezik magasabb szerveződési struktúra, mint az egyén. Megértettük, hogy az egyén jogain és érdekein túl létezik egy közösség érdeke is, ami aztán visszasugárzik az egyénre – vagyis megfordítottuk az egyenletet. A szó átvitt és valódi értelmében is hazát és otthont építettünk magunknak: nemcsak épületekben, infrastruktúrában, gyárakban és műhelyekben, hanem szellemiekben is. Legalábbis mi így hittük.
De a kádári kisember most visszatért a Z generációban. Ez az invazív, önmagát istenítő típus – ha lehet – még nagyobb pusztítást végez lélekben, a hazában és az országban, mint kádári elődje. Míg a kádári kisember a politikai apátiába és a háztáji túlélésbe menekült, és tényleg csak túl akart élni és meg akarta húzni magát, addig a Z generációt a globális fogyasztói kultúra és az algoritmusok formálják. Utóbbiak nem elrejtőzni akarnak, hanem a digitális térben folyamatosan az egyéni egyediséget és az azonnali elégedettséget ünneplik.
Ez a nemzedék gyakorlatilag a zászlajára tűzte az „én-isten” jelszavait. Csak saját maga, illetve a tömegmédia által elé vetített szlogenek előtt hódol, amelyek mind a fogyasztáshoz, az önzéshez, vagyis a vadkapitalizmushoz kapcsolódnak.
Nem tudom, hogy a Z generáció után következő nemzedék – ahogy a klasszikus családregényekben lenni szokott – helyrehozza-e majd az apák hibáit, és visszatér-e a nagyapák erényeihez. Csak bízni merek benne, mert egyelőre az előttünk álló kép végtelenül lehangoló.