Folytassuk a második résszel a mi kis helytartónk a történetét. Íme

– Kérem, itt várakozzanak – tárta ki kísérőjük a kétszárnyas ajtót.
A palota termei közül a rokokó tükörterem volt a legnagyobb és a legpompásabb – egykor kivételesen ünnepélyes eseményeknek adott helyet. Az egységes Unió létrejötte előtt a mai Pannónia területén létező Magyarország köztársasági elnöke itt vette át az országba érkező nagykövetek megbízólevelét, és itt tartották az elnöki hivatalhoz tartozó legfontosabb protokolláris eseményeket és díszvacsorákat. Ma már csak a helyi potentátokat fogadta itt a tartományvezető biztos, és mint kiderült, itt rendezte meg bacchanáliákba fulladó lakomáit a maga és cimborái szórakoztatására.
Ez a terem is ugyanolyan érintetlen volt, mint a többi. A falak mentén a XII. hadtest katonái adtak őrséget. Ez az alakulat főként helyiekből állt, így azonnal csatlakozott a lázadáshoz. Egy itáliai feltöltésű, ugyancsak a tartományban állomásozó seregtest nézett farkasszemet velük. Egyelőre nem dördült el lövés, de a pattanásig feszült helyzet mielőbbi megoldásra várt. A katonákon kívül senki sem tartózkodott a teremben. A kényszerű várakozás miatt de Wittének elég ideje volt alaposan szemügyre venni a valóságos színpaddá alakított helyiséget. A díszlet központi eleme egy emelvényen álló trónszék volt. A jókora, magas háttámlájú, növényi indafonatot, lombozatot ábrázoló faragványokkal díszített középkori ülőalkalmatosság idegenül hatott a díszes rokokó uralta belső térben. De Witte kizártnak tartotta, hogy deszkaléceit hajdanán régi magyar királyok feneke koptatta volna fényesre. Inkább színházi vagy filmgyári díszletnek látszott, amit kizárólag az elégedetlen tömegeknek szánt színjáték kedvéért állítottak fel a teremben. A vád szerint, amit influenszerek segítségével kétségkívül ügyesen elterjesztettek a lakosság körében, a nép által csak Erős Pista gúnynévvel illetett dr. Erős István, az előző biztos, „kivezetve az Unió bőségéből Pannóniát”, királlyá akarta koronáztatni magát. A trónszéket erre a „szörnyű, Pannónia népének boldogsága és szabadsága elleni merényletre” – ahogy a lázadók vezetői fogalmaztak – szánták bizonyítékul. Más jelét a biztos uralkodói ambícióinak a lázongók sem találták, ám úgy tűnt, ez is épp elég volt az egyre szegényebb és büdösebb embereknek.
A főtárgyaló természetesen ismerte az igazságot. Erős egy régi kor levitézlett, ripacskodó politikusa volt, de most már csak alkoholistának számított. Ellenkezés nélkül hajtotta végre a központ parancsait, az meg cserébe szemet hunyt a férfi elhúzódó életközépi válsága okozta kilengései felett. „Ha részeg mámorában dédelgetett is uralkodói terveket, semmit sem tett értük, ebben egészen biztos vagyok” – jelentette ki de Witte azon a brüsszeli tanácskozáson, amelyet a lázadást követően Pannónia jövőjéről és biztosa sorsáról hívott össze, hogy a következő kérdésre, mely azt firtatta, mi az oka, hogy ennyire határozott a véleménye ez ügyben, ekként válaszoljon: „Mivel éjjel-nappal lehallgattuk.” De Witte, maga is öregedő férfi lévén, elnéző megértéssel olvasta a hanganyagok leiratait, nézte végig a feliratozott felvételeket a részeg handabandázásokról, melyeknek középpontjában a megszépített múlt, az egykor meghódított és a még meghódításra váró nők és természetesen a válogatott borok álltak. Nem is lett volna ezzel semmi baj, ha Pannóniában jól mennek a dolgok. De nem mentek jól. Valami bűzlött a tartományban, és ezért valakinek felelnie kellett.