Újabb mérföldkőhöz érkezett a ripacspolitizálás.

A Karmelita kolostor körüli, véget nem érő hercehurcának kizárólag egyetlen célja van: diabolizálni az elmúlt tizenhat esztendőt, varázstalanítani a pragmatikus kormányzást, és a helyét átadni egy virtuális térben hergelt hordának. Nyilván sokan meg fogják látogatni az épületet, hiszen a titok, a bukás és a hatalomra szórt átok sokak számára hoz majd kárörömben megnyilvánuló kielégülést. Talán még Orbán Viktor tábori ágyába is befeküdhetnek a sorsoláson részt vevő szerencsés nyertesek, mert ebben az új politikai kultúrában a választó már nem csupán passzív szemlélő, hanem az interaktív valóságshow aktív részvevője.
Nem tudom, jó dolog-e ezt a virtuális pogromot szervezni. A rendező mindenesetre láthatóan örömét leli benne, ahogy abban is, hogy a szavazót mint nézőt vonja be az előadásba. Neki könnyű: zsebre teszi a politikai és materiális tőkét, majd távozik. Nekünk meg itt marad egy ország, amely naponta lép át korábban elképzelhetetlen vörös vonalakat, miközben a győztesek még abban a mámorban leledzenek, hogy örökké a hatalom birtokosai maradnak.
De nem fognak. Minden politikai karrier bukással végződik, és egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy a tiszásokat felváltó – a jelenlegi politikán vagy éppen azzal szemben szocializálódó – új generáció tagjai kegyesebben bánnak majd velük, vagy ami még sokkal fontosabb, a megmaradt intézményeinkkel, mint ahogy ők bánnak most a vesztesekkel. Arról nem is beszélve, hogy mindezt a szimbolikus cirkuszt szemmel láthatóan csak azért kell végigszenvednünk, hogy a kormányzat elterelje a figyelmet a rideg valóságról, és ne kelljen beszélnie a legfontosabb kérdésről: a hangzatos választási ígéretek beváltásáról.