Az önálló magyar út véget ért.

Tizenhat évnyi kormányzás és egy erőteljes nyugati beavatkozás után Magyarország visszakerült arra a helyre, amelyet a rendszerváltáskor, majd az uniós csatlakozást követően szántak neki: a félgyarmati sorba.

A gyarmatoknak nincs, a félgyarmatoknak korlátozott a politikai mozgástere és döntési kompetenciája.
Innentől kezdve az ország irányítása egy külföldi hatalmak, erőcentrumok és titkosszolgálatok által hatalomba segített miniszterelnök, korábbi bizalmasok, sértődött emberek, politikai kalandorok és kézen fogva vezetett amatőrök (az országgyűlési képviselőkre gondolok) kezébe került. Feladatuk azonban nem az ország tényleges vezetése, hanem a külföldi diktátumok átültetése a magyar közjogba, magánjogba és a gazdasági térbe.
Ettől a perctől kezdve Magyarország nem szuverén ország többé.

Már nem a magyar kormány határozza meg, ki és milyen feltételekkel léphet be az ország területére; ezt a brüsszeli erőközpont és az azt irányító “mélyállam”politikai-gazdasági érdekei és (erről se feledkezzünk meg!) a “nyugati” demokráciákba intézményi szinten beépülő politikai iszlám dönti el.

Nem a magyar kormány mondja meg, mit tanítsanak az iskolákban: azt a birodalmi ideológia fogja diktálni.

És nem a Magyar Országgyűlés dönt arról, kinek és mikor üzenünk hadat: a nagy európai koalíció részeként, a Grande Armée tagjaként menetelhetünk egy újabb Don-kanyar felé.

Egy út véget ért és egy közhellyel élve, elkezdődött egy másik; és erről a másikról fogalmunk sincs, hogy hova vezet.