Íme az (posztmodern) ember!

Nem kérdez és nem állít: csupán létezik a jelentés nélküli térben. Istent már nem féli, a 20. század nagy világmagyarázó narratívái pedig érintetlenül hagyják. Mivel nincsenek közös viszonyítási pontjai, nincsenek szilárd elvei sem, amelyekhez erkölcsi parancsok társulhatnának. Belső világát nem a meggyőződés, hanem a krónikus magány szülte szorongás, a társtalanság és a folyamatos frusztráció uralja.Szociális és politikai kapcsolatait a ragadozók ösztönszintjén éli meg: minden interakciójában a gyors és azonnali kielégülést hajszolja.
Ám a gondolattalanság űrjét kitölteni hivatott élvezetek pillanatok alatt elillannak. Emiatt kényszeresen veti rá magát az újabb és újabb ingerekre – legyen szó egy gasztrofesztivál harsány díszleteiről vagy a digitális térben zajló nyilvános lincselésekről.
Megnyilvánulásait a mélyben az irigység táplálja, amely szüntelenül mardossa önérzetét.
Ebben a szellemi és érzelmi száműzetésben számára az egyetlen gyógyír a káröröm: a pillanat, amikor mások bukásában látja igazolva saját ürességét.