Szűkülő mozgástér

Úgy tűnik, a szuverén magyar külpolitikának – amely a nagyhatalmak közötti kényes egyensúlyozásra épült, s amelyet bírálói gúnyosan csak „hintapolitikának” neveztek – végleg befellegzett. A Tisza-kormány az ország szekerét egyetlen hatalmi centrumhoz: a lassan birodalommá formálódó Európai Unióhoz láncolta.

Ahhoz az Unióhoz, amely:
• Gazdasági öngyilkosságot követ el: a zöld átmenet ideológiai kényszere alatt módszeresen leépíti saját iparát, miközben elvágta magát a stabil, környezetbarát és olcsó atomenergiától.
• Feladja külpolitikai önállóságát: nemzetközi kapcsolatait egy demográfiai összeomlás szélén álló, lakossága által elhagyott és háborúban álló Ukrajna érdekeinek veti alá.
• Ideológiai fogságba esett: az Egyesült Államokból importált „woke” ideológiának és az államhatalmat gyengítő, a politikai mozgásteret szűkítő „civil szférának” szervezi ki a döntéshozatalt, káoszba döntve saját intézményrendszerét.
• Védtelen és kiszolgáltatott: nemcsak képtelen megvédeni külső határait, de aktívan közreműködik a kontrollálatlan bevándorlás elősegítésében, miközben nyíltan háborúra készül Oroszországgal.

Mély sajnálattal látom, hogy nem sikerült megakadályozni nemzeti mozgásterünk elvesztését. Tragikus történelmi tapasztalat, hogy immár harmadszor válunk csatlósállammá, és így sodródunk bele egy újabb – nem csupán katonai, hanem civilizációs értelemben vett – világégésbe.