Sokszor meglep – no nem Tóta W. –, hanem úgy általában a harcos ateisták egyházellenessége. Próbáltam, s próbálom megfejteni ezt a sistergő gyűlöletet, amelyet velünk, hívőkkel szemben éreznek, s végül arra jutottam: nem ránk, hanem a körülményekre haragszanak. Mert miről is van szó? Egy sajátos hitrendszerről, amelyből hiányzik Isten és a végső cél: az üdvözülés.
Az ő világképük szerint a semmiből és a véletlen játékából keletkezünk, létünk pedig a semmibe, az örök „sötétségbe” tart. Oda, ahol nemcsak Isten nincs, de semmi sincs. Ha ez így van, vajon mi az értelme a köztes időnek? „Valószínűleg nincs Isten. Ne aggódj, élvezd az életet!” – ad választ egy angliai ateista kampány erre a kérdésre, megkísérelve értelemmel megtölteni a nem hívők életét. Ám ez a fajta életélvezet az embert csupán érzék- és nemiszervekre redukálja.
Egy idő után azonban a modernitás embere kénytelen szembesülni az újabb problémával: mi történik akkor, ha az egykor élvezeteket szolgáló szerveink már nem az öröm, hanem az egyre sokasodó bajok forrásai? Mi marad, ha a halál gondolata – mint egy zavaró alapzaj, egyfajta „beépített hiba” – egyre erősebben szól, s egyre mélyebb kétségbeesést, félelmet szül a „nagy sötétségtől”? Mi van, ha az élvezetek el vannak zárva tőle? Ha valaki nem elég gazdag, nem elég extrém vagy nem elég szép – s tudjuk, az a „legjobb”, ha mindezzel egyszerre rendelkezik –, hogy megkapja a beígért, fájdalomcsillapítóként kínált élvezeteket? Mi marad neki a sóvárgáson kívül? Nem más, mint az erősödő alapzajban, kielégítetlenül várni a véget – s valljuk be, nincs ennél félelmetesebb dolog a világon. Talán azért is ez a kétségbeesett düh, mert – ahogy Hóseás próféta írja – "cselekedeteik nem engedik meg, hogy visszatérjenek Istenükhöz". A bűn súlya és az élvezetek hajszolása olyan falat emelt, amely mögött marad a sóvárgás és a végső sötétségtől való rettegés.