A mi forradalmunk nem egy egyszeri, düh és kétségbeesés szülte fellángolás volt. Nem csupán krumpliért és paszujért – ahogy Cseh Tamás énekelte – néztek szembe a hajóhídon átkelő emberek a Budai Vár Pestre irányzott ágyúival. Hanem azért, mert ha nem is minden résztvevő tudta volna ezt tudatosan megfogalmazni, lelke mélyén mindenki érezte: egy hosszú szellemi, erkölcsi és jogi építkezés eredményét jöttek megkoronázni.
Ez a nap egy több évtizedes munka betetőzése volt. Annak a küzdelemnek az ünnepe, amely hivatalossá tette anyanyelvünket, amely utat nyitott a polgári átalakulásnak, és amely olyan sorsfordító reformokat készített elő, mint a jobbágyfelszabadítás vagy a felelős magyar kormány megteremtése.
Ennek a nagyszerű kornak a zászlóira a haza és haladás kettős jelszavát írták. Azokat a lobogókat pedig olyan nemesek, polgárok, tudósok és művészek hordozták, akik hittek abban, hogy Magyarország felemelkedése nem szerencse, hanem közös akarat kérdése. Céljaikat és hitvallásukat senki nem foglalhatná össze szebben, mint Kölcsey Ferenc, aki ma is érvényes üzenetet hagyott minden alkotó magyarra: „Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!”