Nagy Imre és társai újratemetésén egyetlen koporsóban feküdt igazi forradalmár “Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk – mai fiataloktól – a jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja hány évünk is ott fekszik.” (Orbán Viktor, 1989. június 16.)

A helyezkedők, akik szépen lassan beépültek a rendszer és gyakran egymás világába pedig ránk maradtak. Itt vannak sokszor szégyen és szembenézés nélkül; viszont annál nagyobb arccal és mesékkel; valahogy így:

“Tényleg semmi sem történt? Évek óta azon gondolkodzom, ha még valaha a történetben az igazság szóhoz jut, mit fognak mondani arról az idôrôl, ami ezerkilencszázötvenhatot követte, azokról az emberekrôl, akik zenét komponáltak, és képeket állítottak ki, és színpadon játszottak, jóízûen ettek és ittak, ahelyett, hogy fogukat csikorgatták volna. Nem írni több, mint írni. Ahelyett, hogy elvonultak volna kapálni és fát vágni, édes volt nekik az érvényesülés és a pénz. Eleinte azt hittem, hogy a mai nevek csak azért maradnak fenn, hogy azokat még ezer év múlva is leköpjék. De túl jól ismerem a magyarokat. Azonnal elkezdtek mentségeket koholni, elkezdtek sugdolózni, hogy mennyire szenvednek, miközben vastag összegeket gyûrtek a zsebükbe a libapecsenyén hízott vértanúk. Fogadok, hogy a történelembe, mint mártírokat jegyzik fel ôket, e koszos és ripôk söpredéket, dicsôítik egymást, és bevezetik egymást a történelembe, óvatosan Berzsenyi és Csokonai, Petôfi, Bartók, Csontváry, Arany és Kemény közé, ahelyett, hogy rémpéldaként mutogatnák ôket a panoptikumban: íme akiknek drágább volt a selyemnyakkendô, mint ezerkilencszázötvenhat.” (Hamvas Béla)