Washingtonban új seriff van!

Vannak beszédek és mellébeszélések és vannak történelmi, új korszakot meghatározó beszédek. J.D. Vance amerikai alelnök most egy ilyen törtenelmi beszédet tett le az asztalra a müncheni biztonsági csúcstalálkozón.

Arra kérlek benneteket, hogy figyelmesen olvassátok el, mert ez a beszéd a “régi” Európa, a régi európai elit és a baloldali gondolkodás dominanciájának a végét jelzi.

"Az egyik dolog, amiről ma beszélni szeretnék, természetesen a közös értékeink. És tudják, nagyszerű újra Németországban lenni. Mint korábban hallották, tavaly itt jártam az Egyesült Államok szenátoraként. Találkoztam David Lammy külügyminiszterrel, és azon viccelődtem, hogy tavaly mindkettőnknek más munkája volt, mint most. De most itt az ideje mindannyiunk országai számára és mindannyiunk számára, akik elég szerencsések voltunk ahhoz, hogy népünk politikai hatalmat ruházzon ránk, hogy azt bölcsen az életük javítására használjuk.

És szeretném elmondani, hogy az elmúlt huszonnégy órában volt szerencsém itt tölteni egy kis időt a konferencia falain kívül, és lenyűgözött az emberek vendégszeretete, noha természetesen még a tegnapi szörnyű támadás hatása alatt állnak. Amikor először jártam Münchenben, a feleségemmel voltam egy magánúton, aki ma itt van velem, Mindig is szerettem München városát, és mindig is szerettem az ittenieket.

Csak azt akarom mondani, hogy nagyon felkavartak bennünket a történtek, és gondolataink és imáink Münchennel vannak, és mindazokkal, akiket érintett ez a gonoszság, amit ennek a nagyszerű közösségnek okoztak. Gondolunk önökre, imádkozunk önökért, és biztosíthatom Önöket, hogy szurkolni fogunk önöknek az elkövetkező napokban és hetekben.

Természetesen azért gyűltünk össze ezen a konferencián, hogy a biztonságról beszéljünk. És általában a külső biztonságunkat fenyegető veszélyekre gondolunk. Sok-sok nagyszerű katonai vezetőt látok ma itt összegyűlve. De miközben a Trump-kormányzat nagyon aggódik az európai biztonság miatt, és hisz abban, hogy ésszerű megállapodásra juthatunk Oroszország és Ukrajna között, azt is hisszük, hogy az elkövetkező években fontos lesz, hogy Európa nagy erőfeszítéseket tegyen saját védelme érdekében; az Európát fenyegető veszély, ami miatt a leginkább aggódom, nem Oroszország, nem Kína, nem más külső szereplő. Ami miatt aggódom, az a belülről jövő fenyegetés: Európa visszakozása néhány alapvető értékétől, az Amerikai Egyesült Államokkal közös értékektől.

Megdöbbentett, hogy egy volt európai biztos nemrégiben a televízióban örömét fejezte ki, hogy a román kormány épp most érvénytelenített egy teljes választást. Figyelmeztetett, hogy ha a dolgok nem a terv szerint alakulnak, ugyanez történhet Németországban is.

Nos, ezek a könnyelmű kijelentések megdöbbentőek az amerikai füleknek. Évek óta azt mondják nekünk, hogy minden, amit finanszírozunk és támogatunk, a közös demokratikus értékeink nevében történik. Az Ukrajna-politikánktól kezdve a digitális cenzúráig mindent a demokrácia védelmeként hirdettek meg. De amikor azt látjuk, hogy egyrészt európai bíróságok választásokat semmisítenek meg, másrészt magas rangú tisztviselők azzal fenyegetőznek, hogy még továbbiakat megsemmisítenek, fel kell tennünk a kérdést, hogy vajon megfelelően magas mércét állítunk-e magunk elé. És azért mondom, hogy magunk elé, mert alapvetően úgy gondolom, hogy egy csapatban vagyunk.
Többet kell tennünk, mint hogy beszélünk a demokratikus értékekről. Meg kell élnünk őket. A teremben ülők közül sokak élő emlékezetében a hidegháború sokkal zsarnokibb erőkkel szemben állította szembe a demokrácia védelmezőit ezen a kontinensen. És gondoljanak arra az oldalra abban a harcban, amelyik cenzúrázta a másként gondolkodókat, amelyik bezáratta a templomokat, amelyik eltörölte a választásokat. Ők voltak a jó fiúk? Biztosan nem.
És hála Istennek, elvesztették a hidegháborút. Azért veszítettek, mert nem értékelték és nem tisztelték a szabadság minden rendkívüli áldását, a meglepetés, a tévedés, a feltalálás, az építkezés szabadságát. Mint kiderült, nem lehet előírni az innovációt vagy a kreativitást, mint ahogy nem lehet rákényszeríteni az embereket, hogy mit gondoljanak, mit érezzenek vagy mit higgyenek. És mi úgy gondoljuk, hogy ezek a dolgok bizonyosan összefüggnek. És sajnos, ha ma Európát nézem, néha nem is olyan világos, hogy mi történt a hidegháború néhány győztesével.

Brüsszelre nézek, ahol az EU Bizottsága komisszárjai figyelmeztették a polgárokat, hogy polgári nyugtalanság idején le kívánják kapcsolni a közösségi médiát: amint észreveszik az általuk „gyűlöletkeltő tartalomnak” ítélt tartalmakat; vagy éppen erre az országra, ahol a rendőrség „a nőgyűlölet elleni küzdelem” részeként razziákat hajtott végre olyan polgárok ellen, akiket az interneten feministaellenes megjegyzések közzétételével gyanúsítottak.
Svédországra nézek, ahol két héttel ezelőtt a kormány elítélt egy keresztény aktivistát, mert részt vett egy Korán-égetésben, amely barátja meggyilkolásához vezetett. És ahogy az ügyben eljáró bíró dermesztően megjegyezte, a svéd törvények – amelyeknek a szabad véleménynyilvánítás védelmét kellene szolgálniuk – valójában nem adnak – idézem – „szabad utat” ahhoz, hogy bármit tegyenek vagy mondjanak anélkül, hogy kockáztatnák az adott meggyőződést valló csoport megsértését.

És talán a legaggasztóbb – most nagyon kedves barátainkra, az Egyesült Királyságra nézek –, hogy a lelkiismereti szabadságtól való visszalépés különösen a vallásos britek alapvető szabadságjogait helyezte célkeresztbe. Kicsivel több mint két évvel ezelőtt a brit kormány Adam Smith-Connort, egy 51 éves fizioterapeutát, a hadsereg veteránját azzal a szörnyű bűncselekménnyel vádolta meg, hogy 50 méterre állt egy abortuszklinikától, és három percig csendben imádkozott, nem akadályozva senkit, nem érintkezve senkivel, csak csendben imádkozott magában. Miután a brit rendfenntartó erők kiszúrták, és azt kérdezték, hogy miért imádkozik, Adam egyszerűen azt válaszolta, hogy a meg nem született fiáért.

Ő és volt barátnője évekkel korábban elvetették. A rendőrök nem hatódtak meg. Adamot bűnösnek találták a kormány új pufferzóna-törvényének megszegésében, amely büntethetővé teszi a csendes imát és más olyan cselekedeteket, amelyek befolyásolhatják egy személy döntését egy abortuszintézmény 200 méteres körzetében. Arra ítélték, hogy több ezer font perköltséget fizessen meg az ügyészségnek.

Bárcsak azt mondhatnám, hogy ez egy véletlen, egy egyszeri, őrült példája annak, hogy egy rosszul megírt törvényt egyetlen ember ellen léptettek életbe. De nem. Tavaly októberben, alig néhány hónappal ezelőtt a skót kormány elkezdett figyelmeztető leveleket osztogatni azoknak a polgároknak, akiknek a háza az úgynevezett biztonságos hozzáférési zónákon belül van, hogy még a saját otthonukban történő magánimádkozás is törvénysértésnek minősülhet. A kormány természetesen arra szólította fel az olvasókat, hogy jelentsenek fel minden olyan polgártársukat, akit gondolatbűncselekmény elkövetésével gyanúsítanak Nagy-Britanniában és Európa-szerte.

A szólás szabadsága, attól tartok, visszavonulóban van, és a komédia érdekében, barátaim, de az igazság érdekében is. Elismerem, hogy néha a cenzúrát követelő leghangosabb hangok nem Európán belülről, hanem saját hazámból érkeztek, ahol az előző kormányzat megfenyegette és megfélemlítette a közösségimédia-vállalatokat, hogy cenzúrázzák az úgynevezett félretájékoztatást. Olyan hamis információkat például, mint az az elképzelés, hogy a koronavírus valószínűleg egy kínai laboratóriumból szivárgott ki. A saját kormányunk bátorított magáncégeket azok elhallgattatására, akik ki merték mondani azt, ami nyilvánvaló igazságnak bizonyult.

Ezért ma nem csak egy észrevétellel, hanem egy ajánlattal jöttem ide. Ahogyan a Biden-kormányzat kétségbeesetten próbálta elhallgattatni az embereket, mert kimondták a véleményüket, úgy fogja a Trump-kormányzat pontosan az ellenkezőjét tenni, és remélem, hogy együtt tudunk dolgozni ezért.

Washingtonban új seriff van a városban. És Donald Trump vezetése alatt lehet, hogy nem értünk egyet az önök nézeteivel, de harcolni fogunk azért, hogy megvédjük az önök jogát a nyilvánossághoz. Egyetértünk vagy nem értünk egyet? Most persze ott tartunk, hogy a helyzet annyira elfajult, hogy idén decemberben Románia egyenesen érvénytelenítette az elnökválasztás eredményét egy hírszerző ügynökség felszínes gyanújára alapozva és a kontinentális szomszédok hatalmas nyomása alatt. Ha jól értem, az érvelés az volt, hogy orosz dezinformáció fertőzte meg a romániai választásokat. De megkérném európai barátaimat, hogy tekintsenek erre kissé távolabbról. Hihetik, hogy helytelen, hogy Oroszország közösségimédia-hirdetéseket vásárol, hogy befolyásolja a választásaitokat. Mi biztosan így gondoljuk. Elítélhetik ezt a világ színpadán is. De ha az önök demokráciája tönkremehet egy külföldi ország néhány százezer dolláros digitális reklámjától, akkor az eleve nem volt túl erős.

A jó hír az, hogy történetesen úgy gondolom, hogy az önök demokráciái alapvetően sokkal kevésbé törékenyek, mint amennyire sokan vélik.

És tényleg úgy gondolom, hogy ha megengedjük polgárainknak, hogy elmondják a véleményüket, akkor még erősebbé teszi őket gondolkodásuk. Ami persze visszavisz minket Münchenbe, ahol éppen ennek a konferenciának a szervezői megtiltották a bal- és jobboldali populista pártokat képviselő törvényhozóknak, hogy részt vegyenek ezeken a beszélgetéseken. Nos, ismétlem, nem kell mindenben és mindennel egyetértenünk, amit az emberek mondanak. De amikor a politikai vezetők egy fontos választói réteget képviselnek, akkor kötelességünk legalább párbeszédet folytatni velük.

Most, az Atlanti-óceán túloldalán sokunk számára egyre inkább úgy tűnik, mintha régi, berögzült érdekek bújnának olyan csúnya, szovjetkorszakbeli szavak mögé, mint a félretájékoztatás és a dezinformáció, akiknek egyszerűen nem tetszik a gondolat, hogy valaki, akinek alternatív álláspontja van, esetleg más véleményt nyilvánít, vagy Isten ments másképp szavaz, vagy ami még rosszabb, választást nyer.

Nos, ez egy biztonsági konferencia, és biztos vagyok benne, hogy mindannyian azért jöttek ide, hogy arról beszéljenek, hogy pontosan hogyan kívánják növelni a védelmi kiadásokat a következő néhány évben, valamilyen új célkitűzéssel összhangban. És ez nagyszerű, mert ahogy Trump elnök úr világossá tette, úgy véli, hogy európai barátainknak nagyobb szerepet kell játszaniuk a kontinens jövőjében. Szerintünk nem halják a „tehermegosztás” kifejezést, pedig úgy gondoljuk, hogy a közös szövetség fontos része, hogy az európaiak keményebben lépnek fel, amíg Amerika a világ nagy veszélyben lévő területeire összpontosít.
De hadd kérdezzem meg azt is, hogy hogyan fogják egyáltalán elkezdeni végiggondolni a költségvetési kérdéseket, ha nem tudjuk, hogy egyáltalán mit is védünk? Sok mindent hallottam már a beszélgetéseim során, és sok-sok nagyszerű beszélgetést folytattam sok emberrel, akik összegyűltek ebben a teremben. Sokat hallottam arról, hogy mitől kell megvédeni magukat, és ez természetesen fontos. Ami azonban számomra – és gondolom, Európa sok polgára számára is – kevésbé tűnt világosnak, az az, hogy pontosan minek az érdekében is kell megvédeniük magukat. Mi az a pozitív jövőkép, amely életben tartja ezt a közös biztonsági megállapodást, amelyet mindannyian olyan fontosnak tartunk?
Mélyen hiszek abban, hogy nincs biztonság, ha félsz a saját néped hangjától, véleményétől és lelkiismeretétől. Európa számos kihívással néz szembe. De a válságot, amellyel ez a kontinens most szembesül, a válság, amellyel szerintem mindannyian együtt nézünk szembe, saját magunknak köszönhetjük. Ha önök a saját szavazóiktól félve menekülnek, akkor Amerika semmit sem tehet önökért. És ami azt illeti, önök sem tehetnek semmit az amerikai népért, amely megválasztott engem és megválasztotta Trump elnököt. Demokratikus felhatalmazásra van szükség ahhoz, hogy bármi értékeset vigyünk végbe az elkövetkező években.
Nem tanultunk semmit arról, hogy a sovány mandátumok bizonytalan eredményeket hoznak? De nagyon sok értékes dolgot lehet elérni azzal a fajta demokratikus felhatalmazással, amely szerintem abból fog származni, ha jobban odafigyelnek a polgáraik hangjára. Ha versenyképes gazdaságok megfizethető energia és biztonságos ellátási láncokelőnyeit akarják élvezni, akkor szükségük van kormányzati felhatalmazásra, mert nehéz döntéseket kell hozniuk ahhoz, hogy mindezeket a dolgokat élvezhessék.
És természetesen ezt mi is nagyon jól tudjuk. Amerikában nem lehet demokratikus felhatalmazást nyerni azzal, hogy cenzúrázod vagy börtönbe zárod az ellenfeleidet. Legyen az akár az ellenzék vezetője, egy szerény keresztény, aki a saját otthonában imádkozik, vagy egy újságíró, aki csak tudósítani akar a hírekről. Nem nyerhetsz mandátumot azzal sem, hogy olyan alapkérdésekben nem törődsz a választóiddal, hogy kik lesznek közös társadalmunk részei.

És az összes sürgető kihívás közül, amellyel az itt képviselt nemzetek szembesülnek, úgy vélem, nincs sürgősebb a tömeges migrációnál. Ma az ebben az országban élő emberek közül majdnem minden ötödik külföldről költözött ide. Ez természetesen minden idők legmagasabb értéke. Hasonló a szám egyébként az Egyesült Államokban is, ami szintén minden idők legmagasabb értéke. Csak 2021 és 2022 között megduplázódott a nem uniós országokból az EU-ba érkező bevándorlók száma. És persze azóta sokkal magasabb lett.

És ismerjük a helyzetet. Nem légüres térben alakult ki. Ez egy évtized alatt a kontinens és a világ politikusai által hozott tudatos döntések sorozatának az eredménye. Tegnap ebben a városban láthattuk, milyen borzalmakat okoztak ezek a döntések. És persze nem tudom ezt újra felhozni anélkül, hogy ne gondolnék a szörnyű áldozatokra, akiknek egy gyönyörű téli napot tettek tönkre Münchenben. Gondolataink és imáink velük vannak és maradnak. De miért történt ez egyáltalán?

Ez szörnyű történet, de túl sokszor hallottuk már Európában, és sajnos túl sokszor az Egyesült Államokban is. Egy menedékkérő, gyakran a húszas évei közepén járó, a rendőrség által már ismert fiatalember, belerohan egy autóval a tömegbe, és szétzúz egy közösséget. Egység. Hányszor kell még elszenvednünk ezeket a megdöbbentő kudarcokat, mielőtt irányt változtatunk, és új irányba visszük közös civilizációnkat? Ezen a kontinensen egyetlen választópolgár sem ment el a szavazóurnákhoz, hogy kinyissa a zsilipet ellenőrizetlen bevándorlók milliói előtt. De tudják, hogy mi az, amire szavaztak? Angliában a Brexitre. És egyetértünk vagy nem értünk egyet, de megszavazták. És Európa-szerte egyre többen szavaznak olyan politikai vezetőkre, akik azt ígérik, hogy véget vetnek az ellenőrizetlen migrációnak. Nos, én történetesen egyetértek ezen aggodalmak nagy részével, de nem kell egyetérteni velem.

Csak azt gondolom, hogy az emberek törődnek az otthonaikkal. Törődnek az álmaikkal. Törődnek a biztonságukkal és azzal, hogy képesek-e gondoskodni magukról és gyermekeikről.
És okosak. Azt hiszem, ez az egyik legfontosabb dolog, amit a politikában töltött rövid időm alatt megtanultam. Ellentétben azzal, amit néhány hegynyire innét, Davosban hallani lehet, nemzetünk polgárai általában nem úgy gondolnak magukra, mint művelt állatokra vagy mint a globális gazdaság felcserélhető fogaskerekeire. És aligha meglepő, hogy nem akarják, hogy vezetőik ide-oda taszigálják vagy könyörtelenül figyelmen kívül hagyják őket. A demokrácia dolga pedig az, hogy ezeket a nagy kérdéseket a szavazóurnáknál döntse el.

Úgy vélem, hogy az emberek elutasítása, aggodalmaik elutasítása, vagy ami még rosszabb, a média leállítása, a választások leállítása vagy az emberek kizárása a politikai folyamatból nem véd meg semmitől. Valójában ez a legbiztosabb módja a demokrácia elpusztításának. A felszólamlás és a véleménynyilvánítás nem beavatkozás a választásba. Még akkor sem, ha az emberek a saját országodon kívül nyilvánítanak véleményt, és még akkor sem, ha ezek az emberek nagyon befolyásosak – és hidd el, ezt minden humorral mondom –, ha az amerikai demokrácia túlélt 10 évnyi számonkérést Greta Thunbergtől, Önök is túlélhetnek néhány hónapnyi Elon Muskot.

De amit egyetlen demokrácia sem fog túlélni, sem az amerikai, sem a német, sem az európai, az az, hogy választók millióinak azt mondják, hogy gondolataik és aggodalmaik, törekvéseik, segélykéréseik érvénytelenek vagy nem méltóak arra, hogy egyáltalán figyelembe vegyék őket.

A demokrácia azon a szent elven nyugszik, hogy a nép hangja számít. Nincs helye a tűzfalaknak. Vagy fenntartjuk ezt az elvet, vagy nem. Az európaiaknak, az embereknek van hangjuk. Az európai vezetők választhatnak. És szilárd meggyőződésem, hogy nem kell félnünk a jövőtől.

Fogadjátok örömmel, amit a népetek mond, még akkor is, ha az meglepő, még akkor is, ha nem értetek vele egyet. És ha így tesznek, akkor biztonsággal és magabiztosan nézhetnek szembe a jövővel, tudva, hogy a nemzet mindannyiótok mögött áll. És ez számomra a demokrácia nagy varázsa. Nem ezekben a kőépületekben vagy gyönyörű szállodákban van. Még csak nem is a nagyszerű intézményekben van, amelyeket közösen építettünk, mint egy közös társadalmat.

A demokráciában hinni annyit jelent, mint megérteni, hogy minden egyes polgárunknak van bölcsessége és hangja. És ha nem vagyunk hajlandóak meghallgatni ezt a hangot, akkor még a legsikeresebb harcaink is nagyon keveset fognak elérni. Ahogy II. János Pál pápa, aki véleményem szerint a demokrácia egyik legkülönlegesebb bajnoka ezen vagy bármely más kontinensen, egyszer azt mondta: „ne féljetek”. Nem szabad félnünk a népünktől, még akkor sem, ha olyan nézeteket fejeznek ki, amelyek nem egyeznek a vezetésükével. Köszönöm mindannyiuknak! Sok szerencsét mindannyiuknak! Isten áldja önöket!