Az ördögök még mindig közöttünk járnak

Az egyik legnagyobb veszély, ami egy emberi közösségre leselkedik a felejtés. A XX. Században számos kísérlet tettek a múlt eltörlésére, és ebben a kollektív lobotómiában a létező szocializmus néven futó kommunista utópia - nálunk is - élen járt. Mező Gábor egyike azoknak a bátor kutatóknak, akik szembeszállnak a felejtéssel és nem engedik, hogy az ördögök alakváltóként, elvegyüljenek a kollektív emlékezetünkben az áldozatok között. Azokról a különféle titkosszolgálati szervek által menedzselt karrierekről rántja le a leplet, akik az egyenruhás (titkos)szolgálat után a vörös polip csápjaivá váltak a médiában, kultúrában, gazdaságban. Akiket a rendszer tovább futtatott, hogy gumibot, áram stb. helyett tollal, szóval, kreált népszerűséggel showmanként csepegtessék belénk a Kádár- rendszer lassan ölő mérgét, akiket a rendszerváltás sem érintett meg, akik éppen olyan könnyedséggel “öltöztek be” a rendszerváltás után demokratának, ahogy korábban ‘56-ban ávósból átvedlettek főszerkesztőnek, riporternek, írónak stb; akikről Hamvas már jó előre megírta: “Fogadok, hogy a történelembe, mint mártírokat jegyzik fel őket, e koszos és ripők söpredéket, dicsőítik egymást, és bevezetik egymást a történelembe, óvatosan Berzsenyi és Csokonai, Petőfi, Bartók, Csontváry, Arany és Kemény közé, ahelyett, hogy rémpéldaként mutogatnák őket a panoptikumban: íme akiknek drágább volt a selyemnyakkendő, mint ezerkilencszázötvenhat.”
De talán mégsem lesz igaza a mesternek - “Majd igazolják őket. Lemosogatják őket, bekerülnek a lexikonba, az irodalom és a kultúrtörténetbe, mint akik magas esztétikai értékeket valósítottak meg. Milyen történelem lesz ez?”-, talán a tudás hatalmával leleplezhető az ördög és látni fogjuk, hogy a sikereik mögött micsoda árulások (gyakran egymást is), jellemtelenség, középszerűség, gyökértelenség és mindezekből fakadó neurózis húzódik meg. Mező Gábor ezeket az eltagadott, átszínezett életeket, életutakat mutatja be esszéiben.