Ismeretlen számokat általában nem veszek fel. De tegnap megdöbbentő meglepetés és egyben óriási megtiszteltetés ért. Felhívott Wittner Mária.

Egy kisebb novellát tudnék írni a vele való beszélgetésről és arról, hogy mennyi megerősítést adott nekem mindez. Viszont van most ennél fontosabb.

Budapest főbogármestere ugyanis éppen most készül sétányt elnevezni egy hóhérról, Horn Gyuláról. Szimbolikus kérdés, nem lesz tőle a dugó se kisebb, se nagyobb és a budapestiek életét se fogja közvetlenül befolyásolni. Mégis ez az egy döntés súlyosabb bűn, mint az összes haszontalan kerékpársáv, méhlegelő és leszerelt kuka együtt.

Mert, hogyan számolunk el a lelkiismeretünkkel, ha ezt hagyjuk? Hogyan nézünk majd tükörbe, amikor elmegyünk a Horn Gyula sétány mellett, miközben van nekünk egy Wittner Máriánk? Mit mondunk majd, ha a Teremtő magához szólít, azoknak a lelkeknek, akik az ilyen pufajkás kommunisták miatt szenvedtek és kínhalált haltak? Mi lesz az üzenet az útókornak?

Magyarország nem a Horn Gyulák, hanem a Wittner Máriák országa. A két út között végtelen szakadék tátong.

És bár az ember megbocsát, mert így helyes, ha a bűnöket többé nem tekintjük bűnöknek, ha hóhérokról sétányokat nevezünk el, akkor szembe köpjük a jókat, a még élőket és a már holtakat egyaránt.

Éppen ezért határozottan arra kérem a budapestieket és minden magyar embert: ne hagyjuk, hogy megtegyék ezt a szörnyűséget! Álljunk ki, szólaljunk fel, kérjünk vagy követeljünk, de ne engedjük, hogy ezt megtegyék!

Itt egy feladat Karácsony Gergelynek is: lássa be, hogy van egy határ, amit nem lépünk át! Mert a biciklisávokkal még elszámolhat a lelkiismeretének, de ezzel nem!