Egy szavazatszámláló beszámolója, aki a sötét vidékről FELment a NAGY Budapestre, hogy magába szívja a szabadságot: (ha lenne ilyen, mert azt hinnénk, hogy a budapestiek épp olyan sötétben tartott, trágyával etetett, csaló gombák, mint a vidékiek)

Drága Marikám! Innen írok a nagy Budapestről. Tudom, hihetetlen, de megérkeztem. A pályaudvartól gyalog jöttem, térképpel. Pontban öt órakor már a szavazásra kijelölt épület bejárata előtt álltam. Kellett egy kis idő, amíg az én fogságban tartott vidéki tüdőm megszokta ezt a friss, szabad, mámorító budapesti levegőt, de élek. Nem haltam meg, ha ez eddig nem lett volna egyértelmű. Öt órakor még nem láttam semmit, ugyanis sötét volt. Még itt is. Elképesztő! Pedig az ilyen emberféle azt hinné, hogy ilyen magasan, ilyen közel a naphoz, mindig világos van. De nem.

Vártam vagy fél órát, mire megérkeztek az első igazi emberek. Addig tanulmányoztam az iránymutatásokat, nehogy szégyent hozzak a családra. Persze legbelül tudtam, hogy nehéz dolgom lesz ennyi okos, értelmes, felvilágosult ember között. Aztán jöttek is. Elektromos roller, elektromos bicikli, elektromos autó! Te Mari, csak tudnám, honnan van ennyi energiájuk? Lehet, hogy a kávé? Mert itt akkora poharakban hozták magukkal a kávét, hogy abban átteleltethetnéd a begóniákat. Mindenféle speciális kávék voltak ezek, rendesen felkészültek. Olyan furcsán összehúzódva csoszogtak be az épületbe, mint a szomszéd Piri, amikor becsípődik a dereka. Ez valami szokás lehet. És közben világítottak. Az órájuk, a cigarettájuk, a fülük, a vágódeszka a kezükben. -Megjegyzem, igazán szólhattál volna, hogy én is hozzam magammal a vágódeszkát. - Szóval minden fénylett. Nem szóltak. Biccentettek. Hiába, fontos emberek, kevés idővel, kezük meg foglalt volt.

Bent közölték velünk, hogy a telefonjainkat nem használhatjuk. Gondoltam magamban, hogy ezt biztos nekem mondják, mert ezek az igazi emberek már épp eléggé tudnak mindent. Akartam is kérdezni, hogy egyébként mit kezdhetnék itt a telefonnal, de inkább lepleztem a tudatlanságomat és hallgattam. A többiek lesápadtak. Erről nem volt szó. Éhen fognak halni. Nem lehet szelfizni - jelentsen ez bármit -. Ezen a ponton már annyira ostobának éreztem magam, hogy szégyenemben behúzódtam az asztal alá. De aztán végül elmúlt a baj. Mindenki lenyugodott és megkezdtük a munkát. Vagy inkább előkészítettük.

Nem fogod elhinni Marikám, de minden pont úgy ment, ahogy nálunk szokott. Szerintem egyébként másképp ment volna, csak ezek a kedves igazi emberek, a rám való tekintettel változtattak. Ugye? Az mégsem lehet, hogy a NAGY Budapesten még mindig papírt meg tollat használnak. Volt is, aki panaszkodott. Hogy a fák, meg a környezetvédelem. No, igen. Ezek már okos, igazi emberek.

Aztán három órával a kezdés után, pontban kilenckor megérkeztek az első igazi szavazók. Náluk innen számolják az időt. Érezni lehetett a levegőben a demokráciát. Úgy jöttek, mint az admirálisok. Orruk a plafont verte, ruhájuk tucatnyi kitűző borította, s látszott rajtuk, ezek bizony megharcoltak érte. Kedvem lett volna felajánlani, hogy befoltozom a szakadt nadrágjukat, de olya büszkén viselték, hogy végülis ezt az ötletet elvetettem. Hősök Marikám! Igazi hősök. Nekem elhiheted!

Na, aztán a szavazásnál már voltak apró eltérések. Emlékszel még, amikor mi szavaztunk? Esküszöm neked, most félve húztam be az X-et. Na, nem azért, ezek barátságos, igazi emberek voltak. Hozzám se szóltak, amikor arra került a sor. Csak, amit előtte, a nap folyamán láttam, azért. Ezek az igazi emberek már nem X-elnek. Ők alkotnak. Igazi műveket. Rajzolnak, festenek és olyan is volt, aki valami szagos, barna, biokrémmel festette meg a szavazólapját. Nem viccelek! Ezek az igazi emberek tényleg komolyan veszik a véleménynyilvánítás szabadságát!

Képzeld, Marikám! Olyan rendesek voltak, hogy délben még szendvicset is hoztak. Nekem. Nekem külön. Mert ők azt nem ették meg. Bizonyára azért hoztak nekem, külön szendvicseket, mert az én szervezetem még nem szokott hozzá az igazi emberek ételeihez. Finom volt. Ebéd közben óvatosan néztem, ahogy ők táplálkoznak. Az igazi emberek a telefonjaikkal készítik az ebédet. Zseniális! Kiválasztják, hogy mit szeretnének, aztán egyszercsak ott terem! Olyan ételek ezek Marikám, amikhez már nem is kell étel! Sőt, rágni se kell! A Piri biztos irigykedne.

No, de! Vissza a munkához! Néztem az órát, hogy mennyi van még hátra! Akkor vettem észre, hogy ezeknek az igazi embereknek az órája nem is mutatja az időt. Meg azt, hogy nem is a szájukkal beszélnek, hanem a telefonjaikkal. Azzal csinálnak mindent. Számolnak, emlékeznek, jeleznek. Varázslatos világ ez!

Szóval jöttek, mentek az igazi emberek, kifeszített arccal, gépiesen, egyenesen a jövőből, biccentettek, lépegettek majd elérkezett a vég. Mármint a szavazás vége. Jött a számlálás.

Itt már fokozódott a hangulat. Felálltunk. Tényleg!

Mindenki olyan értelmesen megvizsgálta egyesével a lapokat én meg csak úgy a magam módján. Többször is átvizsgálták. Az egyszerű ikszeknél még közelebbről is. De csak vége lett. És mire vége lett már tudni lehetett az eredményeket.

Valaki nagy mérgesen be is kiabálta: "ezt nem hiszem el! Már megint!"
Megint mi? - gondoltam magamban, de aztán kiderült, hogy megint kétharmad. Örültem, de mivel mindenki magában tartotta az örömét, úgy döntöttem, jobb ha én is így teszek. Ezek az igazi emberek nagyon furcsán örülnek. Haragosan, sírva, reszketve, zokogva. Színesen. Mindegy is. A végén már annyira belejöttem, hogy amikor elköszöntünk én is csak biccentettem.

Most pedig sietek, hogy elérjem a vonatot.